Az egyik késõbbi gyülekezeti évfordulón a lelkész arra kérte gyülekezete tagjait, írják le és olvassák fel, hogyan épültek be a gyülekezet életébe. Egyikük, Szarvas Imre írja: „Mi evangélikusok ezelõtt a református egyháznak teljes jogú tagjai voltunk, magam is hosszú idõn át református presbiter, egyházi számvizsgáló voltam. Reformátusoknak számítottunk Esztergomban. Sokan még hivatalos körökben sem tudták, hogy van evangélikus vallás. Ha voltunk is szépen a református egyház kebelén, mégis sóhajtoztunk evangélikus istentisztelet után. Templomra gondolni sem mertünk. Esztergom vármegye élén 1924 táján Karcsay Miklós alispánhelyettes, fõjegyzõ volt. Igen kedves, nagy tudású fõhivatalnok. Egy alkalommal megismerkedtünk, és kiderült, hogy mindketten evangélikusok vagyunk. Beszélgetés közben megemlítette, hogy ismeri dr. Kovács Sándor egyetemi tanárt, a soproni evangélikus teológia professzorát. Megpróbálja megkérni, hogy tartana-e nekünk egy alkalommal istentiszteletet. Dr. Kovács Sándor professzor úr készséggel vállalkozott erre, és egy vasárnap megtartotta az elsõ esztergomi evangélikus istentiszteletet. Szinte nem hittünk a fülünknek, amikor Ferdinánd István (fia lelkész, majd teológiai professzor lett) dorogi iskolaigazgató úr orgonajátéka mellett felhangzottak az evangélikus énekek, és a professzor úr igehirdetése úgy megkapott mindenkit, hogy azt közel harminc év távlatából sem lehet elfelejteni. Istentisztelet után kértük õt, hogy lehetne-e az istentiszteleteket rendszeresíteni?” Ez volt az indulás.

Kovács professzor több alkalommal is jött, s aztán maga helyett küldött is igehirdetõket alkalmanként. Az istentiszteletek a református templomból átkerültek a vármegyeház kistermébe. Hozzá kell tenni, hogy a szervezés munkáját a megszületett Nõegylet vállalta, s nõegyleti alkalmakként tekintették ezeket hivatalosan. Aztán Kiss István, a Dunántúli Dunáninneni Egyházkerület püspöke megbízást is adott Kovács Sándornak: „felhatalmazom...hogy Esztergom városában lakó evangélikus híveinket meglátogassa, és õket fiókegyházzá szervezze...” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a lépést sem a református, sem a katolikus gyülekezet és egyház nem vette jó néven. De a munka elindult. Hamarosan jelenthette Kovács Sándor: az esztergomi evangélikusok száma 180–200, ehhez csatlakozik Dorog, Tokod és vidéke kb. 100 lélekkel. A nagybörzsönyi gyülekezet is elbocsátotta az esztergomi evangélikusokat.

1925. november 15-én tartotta a gyülekezet a vármegyeház kistermében alakuló ülését. A professzoron kívül 17 evangélikus volt jelen. Ez a gyûlés kimondta, hogy a missziói gyülekezet megalakult, a kapcsolatokat a református gyülekezettel szétbontják, de úgy, hogy a hívek továbbra is a református gyülekezet tagjaiként annak minden kötelezettségét vállalják, szeretnének a református templomban evangélikus istentiszteletet tartani, s a gyülekezet a Dunántúli Evangélikus Egyházkerülethez és azon belül a Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez tartozik. A hitoktatást és konfirmációi munkát is el akarják indítani. Megválasztották a gyülekezet vezetõségét, az elsõ felügyelõ Karcsay Miklós lett, de minden más tisztségre is választottak, és megalakult a presbitérium is. Az „egyháztanács” munkájába meghívták a Nõegylet vezetõit is. 1926-ban már ilyen levelet küldött a gyülekezet vezetõsége Kovács Sándorhoz: „ ...szíveskedjék aziránt intézkedni, hogy Esztergom városában egy evangélikus körzeti lelkészi állás szerveztetnék...”

Ebben az idõszakban (1935) lett a Dunáninneni Egyházkerület püspöke dr. Kovács Sándor professzor. Ez a tény nehezített, ugyanakkor könnyített is a gyülekezet helyzetén. A püspök már nem tudott annyi idõt szentelni a gyülekezetnek, de lépéseket tett a lelkészi állás betöltését illetõen. A Nõegylet tagjai pedig elhatározták, hogy saját imatermet próbálnak szerezni és kialakítani. Elhatározták, hogy a Széchenyi tér 2. szám alatti 2 szobás lakást – amely kiadó volt – kibérlik és imateremmé alakítják. 1936. március 22-én adta át rendeltetésének az új imatermet dr. Kovács Sándor püspök. Ezen az alkalmon köszönték meg a püspök-professzor 10 éves áldozatos munkáját is. A püspök pedig bejelentette, hogy az egyházmegye elhatározta az Esztergomi-Dorogi Missziói Egyházközség megalakulását.

Dorogon 1920-ig nincs nyoma sem evangélikus, sem református életnek és munkának. 1921-ben, - Trianon miatt - a Felvidékrõl tömegesen utasították ki a magyarokat. Köztük volt Ferdinánd István, aki pedagógus családból származott, maga is tanító volt. Elsõ lépése: Dorogon, mint tanító engedélyt kért és kapott az evangélikus gyermekek hitoktatására. Aztán a felnõtteket is maga köré gyûjtötte. Lassan ébredezett szolgálatával a kicsiny gyülekezet. Eljutottak – nehézségekkel és vitákkal – odáig, hogy megszületett a „protestáns egyházközségben” a gondolat: templomra volna szükség. A közös templomra nézve egyezség született: az 2/3-ad részben református, 1/3-ad részben evangélikus lett. Az oltár „eltakarható, vagy elzárható”, de ahhoz ragaszkodtak az evangélikusok, hogy a bejáratnál a felirat: „Erõs várunk nékünk az Isten” legyen. A felszentelés 1936. októberében volt. Tokodon 1929. július 16-tól volt evangélikus istentisztelet: Horváth Sándor csabdi lelkész tartott havonta egyszer Dorogon és Tokodon is istentiszteleti szolgálatot. Nem volt ez sem egyszerû, mert addig a hívek a református egyházhoz tartoztak.

A lelkészi állás megszervezése. Amikor mindez megvalósult, a püspök ígéretet tett arra nézve, hogy hamarosan segédlelkészt küld a gyülekezetbe. S itt megint szólaljanak meg a személyes szavak: „Dr. Kovács Sándor püspökünk 1936. szeptember közepén a soproni teológiai fakultáson professzori szobájába hívott. Tudott dolog volt, hogy egyházunk Ura, Jézus, az õ lelkében gyújtotta meg a kerület szórványhíveiért érzett felelõsség lángját. Egyetemi tanársága mellett az volt szíve-lelke öröme, hogy utazott fõleg olyan helyekre, ahol egyházunk addig szolgálatot nem végzett. Így került Esztergomba, majd Dorogra is, és szíve vágya lett az esztergomi-dorogi egyház megszervezése. Püspököm kedvesen fogadott, és jól ismert atyai hangján szívhez szólóan ezt mondta: Öcsém, két éve figyelem tanulmányait, örülök kitûnõ szigorlati vizsgáinak, átveszem a Dunántúli Kerületbõl kerületembe. – Akkor a teológusok a lakóhely szerint illetékes egyházkerület püspökéhez tartoztak. Én, mint soproni a Dunántúli Egyházkerülethez... A Dunáninneni Kerületbõl, – annak területérõl – akkor nem volt végzett teológus.

Dr. Kovács Sándor püspök így hívott engem Esztergomba: Öcsém, az esztergomi-dorogi és környéki evangélikusoknak, a már megalakult missziói egyházközségnek lelkészre van szüksége. Megígértem, hogy missziói segédlelkészt küldök nekik. Magára gondoltam. Kinevezem Esztergomba magam mellé, legyen munkatársam, mindenben segíteni fogom, Isten megáldja munkánkat.” Így lett Molnár Gyula 1936. õszén az elsõ, segédlelkészi minõségben dolgozó, de mégis állandó pásztora a gyülekezetnek.

Az eddigi imaterem bérlését a gyülekezet felmondta, és új imatermet bérelt a Simor utca 82. sz. alatti házban. Ennek felavatása 1936. márciusában volt. Az új segédlelkész szobája Schneider Lajosné (Széchenyi tér 6.) lakásának egyik szobája lett. Érdekes epizód: kitették a táblát „Evangélikus missziói lelkész Hivatala.” De le kellett venni, mert a katolikus templomban kihirdették, hogy „új hittérítõ érkezett a városba.” A tábla szövege módosult: „Evangélikus Lelkészi Hivatal.” A lelkész fizetése kezdetben 120 pengõ volt, ebbõl 80 pengõbe került lakása és kosztja. Az új lelkész gyülekezeti munkájában az alkalmak tartásán és a látogatáson túl elsõ lépésnek az ifjúság összegyûjtését tartotta fontosnak. Összegyûjtötte a kisebb iskolás hittanosokat, a középiskolások részére pedig megalakult a Diákszövetség 1938-ban. Ezzel a Nõegylet után megszületett a második egyesület, s mindkettõ „motorja” lett késõbb a gyülekezeti életnek.