Molnár Gyula helytörténész-lelkész könyvének egyik fejezetcíme ez, amely könyv ennek a dolgozatnak alapja. „Mátyás király uralkodása alatt él az esztergomi ferencesek kolostorában Temesvári Pelbárt (1430–1440 körül született, 1504-ben halt meg) szerzetes, mint a rend házfõnöke. Beszédeiben elutasítja a humanizmus neve alatt „újraéledt pogányságot”, s a királyi udvarnak is szemére veti „fényûzõ, laza erkölcsû életét” – olvassuk. Az idézett könyv „magyar Savonarolának” is emlegeti.

A szent-tamási prépostság plébánosa volt Kevendi Székely János kanonok. Az 1100–1900-as névtárban ezt olvassuk róla: „ 1525-ben elvesztette hitét és címét”. Az akkori tiltás ellenére is beszélt Lutherrõl, s megindították az eljárást ellene, eretneknek minõsítették. Igaz, hogy késõbb vezeklése nyomán visszatérhetett Esztergomba, de címét nem kapta vissza.

A reformáció hatása alól nem maradt ki tehát a „magyar Róma” sem. 1543-tól 1683-ig Esztergom és környéke török kézen volt, kivéve az 1595-tõl 1605-ig terjedõ tíz évet. Ekkor vesztiette életét a török elleni harcban Balassi Bálint, akinek nevelõje Bornemisza Péter lelkész és evangélikus püspök volt. Igaz, hogy Balassi nyomásra visszatért a katolikus egyházba, de lényegében hitét nem adta fel. 1594. május 15-én halt meg az esztergomi vár csatájában. Tanítványa és követõje volt Rimay János. Mindkettõjük énekeit énekeljük énekeskönyvünkbõl. Az Esztergomot ostromló seregben találjuk Magyari István evangélikus lelkészt, aki urának, Nádasdy Tamásnak seregében tábori lelkész volt, s aki Pázmány Péterrel vitázott.

A török uralom idején az esztergomi érsekség valóságban üres volt, illetve az esztergomi érsekek (Oláh Miklós, Verancsics Antal, Kutassy János, Pázmány Péter, Szelepcsényi György) szinte nem is látjákták a várost. Esztergom pedig egyre néptelenebb lett. 1493-ban az összeírás még 1322 jobbágytelekrõl szólt, 1696-ban már alig 400 ember él a városban. De, hogy a reformáció hatása itt is érezhetõ volt, arról árulkodnak az 1559–1561 közötti vizitációk jegyzõkönyvei. Az egyházmegye lelkészeirõl ilyen feljegyzéseket olvashatunk: „feleséges, de egészen pápista”, vagy „felesége, fiai és lányai vannak, de katolikus módon igazgatja az egyházat”. Voltak azonban olyan papok is, akik nemcsak megnõsültek, hanem elhagyták pl. a böjtöt, búcsújárást, bizonyos katolikus ünnepeket is. Ha nem is Esztergomban, de érdemes feljegyezni, hogy Oláh Miklós Huszár Gál reformátor, Telegdi Miklós pedig Bornemisza Péter püspök ellen harcolt a vidéken.

Ezután következett az ellenreformáció legszomorúbb kora, a „gyászévtized”, ezzel kapcsolatban ezt olvassuk: „a gályarabok között esztergomi és környékbeli protestáns papok nem szerepelnek.” 1686-ban felszabadult az ország a török uralom alól, vele persze Esztergom is, és ezzel új szakasz kezdõdött. A környék birtokosainak jobbágyai térnek vissza, majd németek és rácok telepednek le a városban és környékén.