Bevezetés

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

        GYÜLEKEZET: Ámen.

Bevezető zsoltár

  Nagy az Úr szeretete irántunk,

  és hűsége örökké tart. Zsolt 117,2

            Adjatok hálát az Úrnak, mert jó,

               mert örökké tart szeretete!

            Adjatok hálát az istenek Istenének,

               mert örökké tart szeretete!

            Nagy csodákat művelt egymaga,

               mert örökké tart szeretete!

            Ő ad eledelt minden élőlénynek,

               mert örökké tart szeretete! Zsolt 136,1.2.4.25

GYÜLEKEZET: énekvers, kis glória

  Nagy az Úr szeretete irántunk,

  és hűsége örökké tart. Zsolt 117,2

Üdvözlés, bűnvallás, kyrie

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!      Testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg bűneinket!

Mennyei Atyám! Nem vagyok méltó, hogy gyermekednek nevezz, mert nem tudom hozzád hasonlóan szeretni embertársaimat. Könyörülj rajtam, teremts újjá, és szereteteddel nevelj igaz gyermekeddé, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.    

    GYÜLEKEZET: énekvers, kyrie

Kegyelemhirdetés, Isten dicsőítése

Bízzatok, testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által, aki aki szeretett minket, és önmagát adta áldozatul értünk. Ef  5,2    Áldásra emelt kézzel:  Én pedig feltámadott Urunk megbízásából feloldozlak benneteket bűneitekből az Atya, †a Fiú és a Szentlélek nevében. Járjatok új életben a Szentlélek erejével!

Glória

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

        GYÜLEKEZET: énekvers, nagy glória

Rövid imádság: óegyházi kollekta

Imádkozzunk! Örök Isten, akinek gondviselő bölcsessége sohasem téved! Távolítsd el tőlünk azt, ami árt nekünk, és add meg, ami javunkra van, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.  

Lekciók

Hallgassa meg a keresztény gyülekezet a Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap epistoláját Pál apostolnak A rómaiakhoz írt leveléből, a  8. fejezet 12. versétől!

¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.  ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!”  16Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. ¹⁸Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Rm 8,12–18

A vasárnap evangéliuma megírva található a Máté írása szerinti evangélium 7. fejezetében, a 15. verstől:

[Jézus akkor így szólt a sokasághoz:] ¹⁵"Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. ¹⁶Gyümölcseikről ismeritek meg ő-ket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? ¹⁷Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. ¹⁸Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt. ¹⁹Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják, és tűzre vetik. ²⁰Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket." ²¹"Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. ²²Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? ²³És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" Mt 7,15–23

Boldogok, akik hallgatják és megtartják Isten beszédeit!

Hitvallás

Magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent! Mondjuk el az Apostoli hitvallást!

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében,

            és Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra,  harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a  mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.        

        Hiszek Szentlélekben, hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ének

Igehirdetés 

Textus: Ézsaiás 57,15–21

¹⁵Ezt mondja a Magasztos, a Felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét. ¹⁶Mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom, hiszen elalélna előttem a lélek, az emberek, akiket én alkottam. ¹⁷Megharagudtam a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őt, és elrejtőztem. Ő pedig elpártolt tőlem, és a maga esze után járt.  ¹⁸Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak. ¹⁹Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét: Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt! ²⁰De a bűnösök olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. ²¹A bűnösöknek nincs békességük! –  mondja Istenem. Ézs 57,15–21

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

„Isten szeme a mélységbe néz!” – mondja Luther Ézsaiás könyvét magyarázó egyetemi előadásában. Isten, aki a menny elérhetetlen fényességében lakik, a mélységbe néz, és tekintete a megtört és alázatos lelkeket keresi. Tekintete a mélység útját járókon nyugszik meg. Isten szeme – mondja Luther – ebben különbözik a mi szemünktől. Mert a mi szemünk mindig fölfelé néz. De nemcsak azért, hogy tekintetünkkel az eget fürkésszük, hanem azért, mert ösztönösen elfordítjuk tekintetünket azokról, akik a mélységben vannak. Mi nem szeretünk a mélységbe nézni! A mélységben lévők látványa bennünket borzaszt. Nem akarunk hozzájuk hasonlítani, nem akarunk velük közösségben lenni. Szégyelljük őket, ha mégis egy társaságban kell mutatkoznunk velük. Inkább fölfelé nézünk, és tekintetünkkel azokat a köztiszteletben álló, közmegbecsülésnek örvendő embereket keressük, akiknek a társasága számunkra kitüntető, akiknek a társaságát nem kell szégyellnünk.

        „Isten szeme a mélységbe néz!” – figyelmeztet Luther a régi próféta szavait tolmácsolva. Majd hozzáteszi: Isten nemcsak a tekintetével keresi a mélységben lévőket, de hozzájuk jött el, amikor a Názáreti Jézusban emberré lett. A mélységbe nézett, amikor a helyet kereste, ahol testet ölthet. Nem a világhódító Róma császárának palotájában, hanem a leigázott Palesztína valamikor rangos, de akkorra jelentéktelenné vált kisvárosában, Betlehemben, egy útszéli barlangistállóban jött a világra. A mélységbe, a mélység útját járók közé jött, amikor a földre jött. Amikor felnőtt, őket gyűjtötte maga köré, nekik prédikálta az Isten országának evangéliumát, őket gyógyította, és jelként az ő halottaik közül támasztott fel némelyeket. Nem a császár fiát támasztotta fel! Nem is a hatalmasok közül valakinek a gyermekét, hanem a naini özvegy egyetlen fiát. Azét az özvegyasszonyét, aki utolsó támaszának, egyetlen fiának elvesztése előtt sem az élet napos oldalát járta, akit inkább kerültek az emberek, mint hogy a társaságát keresték volna. Földi vándorlása során Jézus bizonnyal sok temetési menettel találkozott, de egyedül csak a naini özvegy fiának koporsója mellett nem tudott elmenni anélkül, hogy meg ne tegye, ami egyedül neki áll hatalmában. Mert Isten szeme nemcsak a mélységbe néz, de együtt érez azokkal, akik megtörten és lelkükben megalázva járják itt a földön a mélység útjait.

        De a földön járt Isten a bűn lelki halálából is csak azokat keltette életre, akik nem bűntudat és szégyenérzet nélkül tobzódtak a bűnben: az olyanokat, mint amilyen például a samáriai asszony volt, aki szégyenében kerülte az emberek tekintetét, és inkább a tűző déli nap sugaraival dacolt, amikor a kúthoz ment vizet meríteni. És folytathatnám még a sort a magdalai Máriával, aki a bűnbánat könnyeivel öntözte és hajával szárította Jézus lábait, akitől kegyes és előkelő meghívója a lábmosásra szolgáló vizet is megtagadta, amikor házában fogadta.

        „Isten szeme a mélységbe néz!” – nemcsak azt jelenti, hogy meglátja a mélység útját járó megtört és alázatos lelkeket, hanem azt is, hogy itt a földön önmaga számára is a mélység útját választotta. Az emberré lett Isten a pusztában elutasította a kísértő ajánlatát, hogy a köveket kenyérré változtatva és a templom párkányáról sértetlenül leereszkedve a hatalom trónjára üljön, és földi királyként uralkodjék. Ehelyett önként a legnagyobb mélységbe vezető útra, a kereszt útjára lépett. Ezen az úton ő maga is a szó testi és lelki értelmében egyaránt megtöretett. Teste előbb a korbácsütések, majd a kereszt súlya alatt. Lelke az Istentől való elhagyatottság pokoli kínját elszenvedve. Luther jól látja, amikor a Golgota keresztjére mutatva azt mondja, hogy az a világ legérthetetlenebb, de egyben legnagyobb csodája, hiszen Isten függ a kereszten, Istentől elhagyatva. Ennél nincs nagyobb mélység! Ez az igazi összetörettetés: minden földi támaszt és vigaszt elveszítve, a menny vigasztalását nélkülözve, ég és föld között kifeszítve függeni. Ez az ember végső összetörettetése. Nagypénteken a minden ember végső összetöretésének mélységébe szállt alá az Isten! Ez pedig nem más, mint a halál halállal való legyőzése! Mert ahol Isten megjelenik, ott az élet jelenik meg. Amikor a halálban Isten megjelenik, akkor a halál meghal. Nagypéntek után ezért lehet húsvét!

        De ez egyben az igaz alázat diadala is. Az ókor és a középkor több neves teológusát foglalkoztatta a kérdés, hogy mi lehetett egykor a sátán bukásának és a mennyből való kivettetésének oka. Az Írás számos kijelentését elemezve a legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy a sátán bűne az alázat hiányán alapuló gőg volt. A sátán – bár Isten hatalmas és dicsőséges angyalnak teremtette – több akart lenni, és a Teremtő által kijelölt helyét elhagyva, istenné akart válni. Majd bukását követően az embert is így kísértette: »Dehogy haltok meg!« - ha esztek a tiltott fa gyümölcséből, ellenkezőleg: »ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.« Ennek a mássá és többé lenni akaró gőgnek az ellentétét mondták a régi teológusok igaz alázatnak. És az ő nyomdokukban járva Luther is ezt értette alázat alatt. Alázatos az, aki nem akar mássá és többé válni, mint ami.

        „Isten szeme a mélységbe néz!” – és az olyanokat keresi, akik nem akarnak valami mássá válni, többé lenni, mint akik Isten teremtő akaratából lettek. Isten szeme az olyan alázatosokat keresi, akik elfogadják a tőle kapott besorolásukat. De Luther ennél még többet is mond az alázatról. Hozzá teszi, hogy az igazán alázatos ember – bár tudatában van az Isten általi besorolásának – az emberek besorolását is elfogadja. Nem akarja igazolni, hogy az isteni besorolás alapján ő több annál, mint ahová az emberek sorolják. És Isten nemcsak az ilyen igaz alázatot keresi, amikor a mélységbe tekint, hanem amikor a Názáreti Jézus emberi személyében alászállt a mélységbe, ő maga is mindvégig ezt az alázatot gyakorolta. Elfogadta, hogy a gonosztevők közé sorolják. Pedig mindvégig tisztában volt mennyei besorolásával: Ő az Isten Fia. De zokszó nélkül engedte, hogy népe vallási szakértői ezért az istenkáromlók közé sorolják. Elfogadta, hogy a világ ítélete szerint két lázadó lator között van a helye. Elfogadta, hogy az emberek besorolása szerint őt a világ legutolsó helyén, a világ szemétdombjának számító vesztőhelyen felállított gyalázat fája, a kereszt illeti meg, mint királyi trónus. Ez az utolsó leheletéig tanúsított alázata nem volt más, mint a sátán és a sátán gőgje fölötti végső diadal! Mert akiben ilyen alázat van, azzal szemben semmivé válik az ördög minden hatalma. Az többé nem kísérthető. Jézusnak, az Isten Fiának az összetörettetésben is mindvégig megőrzött alázata így törte meg örökre a sátán hatalmát.

        Amikor tehát Isten a próféta szavával azt ígéri, hogy »Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét« – akkor a mélység útját járó Krisztusra mutat: Őbenne veletek vagyok, benne társatokká lettem, hogy összetöretésetek idején mindvégig ki tudjatok tartani az alázatban, mert akkor a maga idején Egyszülött Fiam társai lesztek a föltámadás és a menny dicsőségében is. Ezért fölösleges arra vágyakoznotok, hogy valami mássá és többé legyetek, hogy már most, ebben az életben olyanok legyetek, mint az Isten! Fölösleges a sátán belétek ültetett gőgjével tiltakoznotok a teremetésben tőlem nyert besorolásotok ellen: hiszen gyermekeim vagytok, akiket képemre és hasonlóságomra teremtettem. Igaz, teremtmények vagytok és mindig azok is maradtok; igaz, soha nem fogtok istenné válni, de én nem tartom zsákmánynak isteni természetemet, és ha eljön az ideje, benneteket is részesíteni foglak a halhatatlan isteni természetben, és akkor teremtmény létetekre is úgy fogtok hasonlítani rám, mint ahogy a gyermekek apjukra hasonlítanak.

        A bibliai őstörténet szerint Isten nem azt rótta föl az ember bűnéül, hogy teremtmény létére hasonlítani akart hozzá, a Teremtőhöz. Hanem  azt, hogy a kísértő csábításának engedve, rögtön és azonnal akarta elérni ezt a hasonlóságot, és ezzel mintegy önmaga istenévé akart válni. Isten és ember viszonya emiatt romlott meg, és emiatt vált peres viszonnyá.

            De – miként a próféta mondja – Isten nem akar örökké perben állni az emberrel. Isten nem akarja az ember vesztét, hiszen tudja, hogy haragját egyetlen teremtmény sem képes huzamosan elviselni. Jézus, mint aki maga is Isten, azért jött el a földre és azért öltött emberi testet, hogy ennek a peres viszonynak örökre véget vessen. Benne, az ő halála által, mindannyiunk számára megnyílt a lehetőség az Istennel való megbékélésre. És ráadásul a megbékélésért semmilyen  cselekedetet sem kell véghezvinnünk. Amit az Istennel való megbékélésünkért cselekedni kellett, azt Jézus maradéktalanul elvégezte a kereszten. Nem cselekedet az, amit a megbékélés érdekében tőlünk vár az Isten! Nem tennünk kell valamit, hanem fel kell hagynunk valamivel! Ami talán mégiscsak könnyebb, legalábbis nem lehetetlen! Mert Istent cselekedettel kiengesztelnünk lehetetlen. De erre nincs is szükség. Csupán arra van szükség, hogy felhagyjunk azzal a bűnnel, amit Ézsaiás haszonlesésnek nevez.

        De mire is gondol a próféta? Miért is nevezi az Isten akkori népét haszonlesőnek? Félreértjük Ézsaiás szavait, ha azokat egyszerűen csak az emberek egymás közti anyagi ügyleteire értjük. Persze – mint minden időben – akkor is voltak olyan haszonlesők, akik embertársuk kárára akartak anyagi előnyhöz jutni. De a próféta itt nem ezekre gondol. Sokkal inkább arra az Ézsaiás korában már elfogadottnak számító vallási kultuszra, ami az ember Istenhez való viszonyát a haszonelvűség alapjára állította. De mondhatom úgy is, hogy a próféta itt azt a vallásos gondolkodást ostorozza, ami az ember Istennel való kapcsolatát üzleti viszonyként fogja fel. Mintha Istent az ember üzlettársának tekinthetné, és a »valamit valamiért« elv alapján közeledhetne hozzá. Kezdetben ez csak azt jelentette, hogy fogadalmakat tettek Istennek, aminek fejében elvárták, hogy Isten megtegye, amit kértek tőle. Később az áldozati kultuszban teljesedett ki ez a haszonelvű vallásosság. Úgy gondolták, hogy Istennek azért kell bemutatni a Mózes által egyébként valóban elrendelt áldozatokat, hogy bűneikért fizessenek, sőt nem egyszer azért, hogy a gazdag áldozattal már előre kifizessék a jövőben elkövetni kívánt bűnök árát, azt remélve, hogy így majd büntetlenül vétkezhetnek. A próféta azt mondja, hogy Isten ezért a bűnéért adta fogságra az akkori népét, és hetven évig ezért rejtőzött el előlük. 

        De még mielőtt könnyelműen azt mondanánk, hogy bennünket mindez már nem érint, hiszen mi az új szövetség népe vagyunk, szeretnék minden kétséget eloszlani afelől, hogy Istennel való kapcsolatunkban a haszonlesés nekünk sokkal nagyobb kísértésünk, mint amennyire az ószövetségi népnek volt.

        Senki ne értsen félre: nem anyagi természetű dolgokra gondolok. De éppen ez az, ami számunkra ezt a kísértést igazán veszélyessé teszi. Mert – szemben az ószövetségi néppel – Isten nekünk nem földi Kánaánt és földi királyságot, hanem örök életet és üdvösséget ígért. A kérdés az, hogy csak ezért az ígéretét tiszteljük és szeretjük Istent, vagy ugyanúgy tisztelnénk és szeretnénk akkor is, ha ezt az ígéretét megvonná tőlünk? Mert amikor a Krisztus keresztjével, mint üdvösségünk zálogával dicsekedünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a megfeszített Krisztusnak ki kellett állnia ezt a legsúlyosabb próbatételt is: Istenként függött ott ég és föld között kifeszítve, de mégis Istentől elhagyatva! Úgy függött ott, mint aki bár maga is Isten, még sincs Istene. Aki – mint Isten – minden fölött Úr mennyen és földön, és most még sincs semmije: sem a föld, sem a menny nem az övé többé. A föld lakói kivetik, a természet föllázad ellene, reng a föld és bár fényes dél van, sötétségbe borul körülötte az egész teremtettség; Isten pedig hallgat, és minden jel arra utal, hogy örökre elvetette őt. Istentől és emberektől elhagyva, a természet és a mennyei világ támogatása nélkül, egy szál egyedül kell szembenéznie a sátánnal. De Jézus ebben a helyzetben sem fordul szembe az Istennel. Nem kezd vele perlekedni, hogy „mennyei szózattal neveztél a Fiadnak, akiben gyönyörűségedet leled, akkor most miért nem állsz ki mellettem?!” Nem! Jézus semmi ilyet nem mond! Jézus a kereszten ellenségei és bírái füle hallatára akkor nevezi Istent az ő Istenének és Atyjának, amikor szemmel láthatóan semmi haszna sincs ebből. Nem mondja, hogy „csak akkor vagy az Istenem, ha megmentesz”, „csak akkor vagyok a Fiad, ha most leveszel a keresztről”. Amikor szemmel láthatóan semmi hasznot sem húzhat abból, hogy Istent az Istenének és Atyjának vallja, akkor tesz róla mindenki füle hallatára tanúbizonyságot. Jézus a kereszten minden érdek nélkül, a segítség és a megmentés legcsekélyebb reménye nélkül is Istent az Istenének és Atyjának tartja. Nem azért mert várhat vagy remélhet tőle valamit, hanem azért, mert Jézus valóban szereti az Istent! Minden érdek nélkül! És ezzel kiállja a végső próbát! Azt a próbát, amit – vétek lenne titkolnom – egy napon minden kereszténynek ki kell állnia!

        Senkinek ne legyenek illúziói! Előbb-utóbb mindannyiunk életében jönnek napok és órák, amelyek során ki kell derülnie: ok nélkül féljük-e az Istent, vagy csak azért, mert már itt a földön is sokféle jót várhatunk tőle, végül pedig örök életet és üdvösséget. Csupán önmagáért szeretjük őt, vagy mert érdemesnek tartjuk őt szeretni. Ami ha itt a földön nem is mindig bizonyul jó befektetésnek, de az örökkévalóságban nem maradhat el a haszna. Jöhetnek az életünkben olyan napok és órák, amikor emberek gúnyosan mutogatnak ránk: „Lám, ez bízott az Istenben! Mégsem segít most rajta.” És egészen biztos, hogy eljön az az óra is, amikor – a természetet is beleértve – azt fogja sugallni minden, hogy elvesztünk, mindennek vége, hiába bíztunk az Istenben, ő sem segít rajtunk. Ez lesz számunkra az igazság órája. Az az óra, amikor kiderül: Istenünknek valljuk-e az Istent, és szeretjük-e őt akkor is, amikor minden arról tanúskodik, hogy semmi segítséget nem várhatunk tőle. Ha kiálljuk a próbát, és igent tudunk mondani az Istenre, akkor fogjuk megtapasztalni, mi az a békesség, amiről a próféta beszél, és amit Jézus is megígért a tanítványainak, amikor így szólt hozzájuk: »Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.«          

        Azokról viszont, akik elbukják a próbát, így beszél a próféta: »De a bűnösök olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. A bűnösöknek nincs békességük! –  mondja Istenem.« Ezek a bűnösök azok, akik a Teremtőtől kapott besorolásukat épp úgy nem fogadják el, mint ahogy az emberek besorolása ellen is folyton tiltakoznak, mert a sátán által szívükbe ültetett gőggel mindig valami mássá, valami többé akarnak válni.

        A próbát kiállók békességének titka pedig ugyanaz, mint ami a mélység útját járó Krisztus belső békességének titka volt. Erre világít rá a földbe hulló gabonamag titka. A búzamagnak nem kell idő előtt, erővel bizonyítania, hogy búzamag, és nem valami más. Nem kell bizonyítania, hogy búza, még ha kórusban kiabálják is rá, hogy ő bizony konkoly. Amikor a természete szerint kihajt és kalászt hoz, mindez nyilvánvaló lesz. A sátán akárhányszor és akármilyen erőszakosan is harsogta Jézus fülébe a kísértő mondatot: »Ha Isten Fia vagy...« – Jézus tudta, hogy neki nem kell bizonyítania, hogy ő az Isten Fia. Mert az majd minden bizonyítás nélkül kiderül a maga idejében. Ezért nem kell kenyérré változtatnia a köveket, nem kell leereszkednie a templom párkányáról, és nem kell leszállnia a keresztről sem – ő akkor is Isten Fia, és Isten akkor is az ő Istene, ha a kereszten Istentől elhagyatva kell meghalnia. Ezért lakott Jézus szívében mindvégig emberi szavakkal kimondhatatlan békesség.  Ő ezt a békességet kínálja nekünk is. Semmit sem kell érte cselekednünk, hogy a miénk legyen. Csupán az ézsaiási értelemben vett haszonlesés bűnével kell felhagynunk, és ez a békesség máris a miénk lesz. Más szóval Istent önmagáért, és nem megígért ajándékaiért kell szeretnünk. Már elvett ajándékaiért viszont nap mint nap hálás szívvel dicsérhetjük őt, mint Atyánkat, akinek nemcsak életünket köszönhetjük, hanem aki nap mint gondoskodik is rólunk, és velünk van akkor is, amikor a mélység útját kell járnunk.

        Mert Isten szeme valóban a mélységbe néz. Iránta való hálánkat ezért éppen akkor tudjuk kifejezni, ha mi sem fölfelé tekintgetünk, hanem meglátjuk a mélységben küszködő embertársainkat. És nem fordítjuk el róluk tekintetünket, hanem felismerjük rajtuk a mélység útját szeretetből értünk megjárt Krisztus arcvonásait és szívünk minden szeretetével igyekszünk szenvedésüket a tőlünk telhető módon enyhíteni. Ámen.  

IMÁDKOZZUNK!

Istenünk, köszönjük, hogy szeretsz minket, és  keresztre adtad értünk szent Fiadat,  hogy áldozatában felismerjük irántunk való szeretetedet. Add, hogy a keresztről a Szentlélek által szívünkbe áradó szereteted élő hitet teremtsen bennünk, mely megtermi a szeretet gyümölcseit. Mert mi a magunk erejéből se hinni, se szeretni nem tudunk úgy, ahogy parancsolod. Ezért koldusként járulunk eléd, és kérünk: ma se utasíts el minket. Ámen.

Hirdetés

Oratio oecumenica, Miatyánk

Lelkész: Imádkozzunk!  Mindenható, örök Isten! Tekints ránk kegyesen, amikor jóságodban bízva terjesztjük eléd kéréseinket. Jézus Krisztusért kérünk, urunk, hallgass meg minket!

     Emlékezzél meg egyházadról, és segítsd, hogy a kereszt titkát szóval és tettel vallja, és ne térjen ki a szenvedés elől, amelyet akaratodból kell elviselnie, és soha ne legyen közömbös mások szenvedése iránt.  Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Emlékezzél meg az egész világról. Fékezd meg a bűn hatalmát, és adj még kegyelmi időt, hogy minden ember megismerjen téged, és örömmel cselekedje akaratodat. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Emlékezzél meg Urunk hazánkról és népéről. Add, hogy a föld meghozza termését, és mindenki munkája gyümölcséből, megelégedve éljen. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Emlékezzél meg Urunk a nélkülözőkről és a testi-lelki keresztet hordozókról. Őrizd meg őket a kétségbeeséstől, és add, hogy kereszted titkából naponta erőt merítsenek. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Emlékezzél meg minden reményvesztett emberről. Vezesd őket nyájad közösségébe, hogy igéd és szentségeid által vigasztalásra leljenek. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Emlékezzél meg azokról is, akik a végső harcot vívják. Győzd meg őket Szentlelked-del, hogy nálad bőséges a megváltás, és nálad örök otthon várja őket. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket!

            Urunk és Istenünk! Áraszd mindnyájunkra bőséges irgalmadat, és add meg mindenkinek azt, ami javára van és ami üdvösséges, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek a nevében így imádkozunk:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod!  Legyen meg a Te akaratod, amint  a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.  Ámen.

Áldás