Igehirdetés Textus: Jn 14,1–12 

Jézus akkor ezt mondta tanítványainak: ¹"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. ²Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? ³És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. ⁴Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." ⁵Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" ⁶Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.  ⁷Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt." ⁸Fülöp így szólt hozzá: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!"  ⁹Jézus erre ezt mondta: "Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát?  ¹⁰Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit. ¹¹Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek." ¹²"Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek. Jn 14,1–12

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Mennybemenetel ünnepének imént hallott evangéliuma a nagycsütörtök esti utolsó vacsora asztalához vezet vissza. A kínszenvedésére és halálára készülő Jézus itt jelenti be a félelemtől elszorult szívű apostoloknak, hogy ő az Atyához megy. És miután felkel az asztaltól, valóban útnak indul: az esti zsolozsma aznapra előírt zsoltárait énekelve, tanítványaival együtt felmegy az Olajfák hegyére, hogy a Gecsemáné kertjében vérrel verejtékezve vívja meg haláltusáját. Útja innen a főpap házába vezet majd, ahová már fogolyként hurcolják. Miután a Nagytanács kimondja fölötte a halálos ítéletet, reggel Pilátus elé vezetik, aki némi huzavona után szentesíti azt. Innen a Golgota hegyére vezet utolsó útja a kereszthalál elszenvedése előtt.

   Ez az út – bár közben hegyeket is érint, és a Golgota hegynek magaslatán ér véget – , valójában nem a magasságba, hanem a mélységbe vezet. A tanítványoktól való meg nem értettség, az árulás, az elhagyatottság kudarcos mélységébe. A népe vallási közösségéből való kitagadtatás fájdalmas mélységébe. A világból való kivettetés gyalázatos mélységébe. Az Istentől való elhagyatottság minden elképzelést felülmúló, borzalmas mélységébe. A halál sötét és feneketlen mélységébe.

   Nem csoda, ha a megzavarodott, hitüket vesztett tanítványok – az egyetlen János kivételével – nem akarnak tanúi lenni ennek az útnak. Nemcsak a félelem ösztönzi őket arra, hogy minél messzebbre szaladjanak, hanem mindenek előtt azért futnak el, mert nem hiszik, hogy ez volna Jézusnak az Atyához vezető útja. Ennek az útnak a végén a tanítványok nem Isten ragyogó mennyei trónusát látják. Az ő szemük csak a mélység Krisztusát látja, és a mélység Krisztusában nem tudja meglátni a mennyei trónus várományosát.  

   Az idei mennybemenetel ünnepének evangéliumában a mélység útjára induló Krisztus szólít meg bennünket is: »Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.« Nekünk is azt mondja, amit Fülöpnek mondott: aki engem lát, látja az Atyát! Ezért ha Istent keressük, nem az eget kell kémlelnünk, hanem Jézust kell keresnünk! Ha pedig őt akarjuk látni, akkor a mélységbe kell néznünk! Mert számunkra ebben a világban Jézus csak mint a mélység Krisztusa érhető el. Benne láthatjuk meg az Istent is, mégpedig úgy, mint a megfeszített Istent, a Deus Crucifixust.

   Mennybemenetel ünnepének evangéliuma nem az egek kémlelésére szólít, hanem arra akar megtanítani, hogy a mélységben lássuk meg az Istent. Mindenek előtt a mélység útját járó Krisztusban. Mert ha a kereszten át is kellett élnie az Istentől való elhagyatottság rettenetét, még a fán függve is igaz volt, amit Fülöpnek mondott: »Aki engem lát, látja az Atyát.« »Mert az Atya bennem van, és én az Atyában vagyok.« Ezért mindenek előtt a mélység Krisztusát kell keresnünk, ha látni akarjuk ebben a világban az Istent, és látni akarjuk az Atya irántunk való szeretetének mérhetetlen nagyságát.

  És ha azt akarjuk tudni, hogy Isten ma hol van, ma kikkel van ebben a visszájára fordult, megzavarodott világban – akkor is a mélységbe kell néznünk.

Mert ahogy ő Krisztust sem hagyta el a kereszthalál mélységben: még ha nem is érezhette a jelenlétét, vele volt, sőt benne lakott; úgy nem hagyja el ma sem azokat, akik a mélység útját járják, hanem velük van, közösséget vállal velük. Minden gyalázás, minden gúny és minden ütés, ami a megvetetteket, a betegségük, testi vagy szellemi fogyatékuk miatt a társadalomból kitaszítottakat, az önhibájukból vagy  azon kívül a mély szegénység nyomárába vetetteket éri, az Isten hátán csattan. És akik az ütéseket rájuk mérik, akik beléjük rúgnak és szitkokat szórnak rájuk, egy napon Istennek kell, hogy számot adjanak. Akik pedig egy darab kenyeret, egy pohár vizet nyújtanak nekik, vagy felruházzák, befogadják őket, Istentől kapnak jutalmat, mintha vele tették volna.

   Igen, aki ebben az Istentől elrugaszkodott világban Isten közelében akar élni, az azokat eressze közel magához, akiket mindenki kikerül vagy eltaszít.

   És ha ma úgy is érezzük, hogy a mi utunk – ha váltakoznak is benne kisebb-nagyobb völgyek és magaslatok – a szakadékokat mindig elkerüli: ne feledjük, hogy egy napon – talán váratlanul és hirtelen, talán lassan és fokozatosan – de mindenképpen a mélységbe vezető úttá lesz. Ez nyugtalanító gondolat, mert fenyegető jövőt vetít elénk. De Jézus ma éppen ezért nekünk is mondja:  »Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.« Mert ő tudja, hogy minél fenyegetőbbé válik majd a ránk leselkedő mélység, ő – a mélység Krisztusa – annál közelebb lesz hozzánk. És benne egészen közel lesz hozzánk az Isten, a mennyei Atya, akinek a házában sok hajlék van.

   Ha majd a haláltusa és a halál mélységének útját járva hitünkkel a mélység Krisztusára találunk, akkor a mélységbe vivő út számunkra is egy lesz az Atyához vivő úttal, az ott már születésünk óta ránk váró örök hajlékba vezető úttal. Mert a mélység Krisztusa és a mennybe ment Krisztus egy és ugyanaz.

   Itt a földön azonban a mennybe ment Krisztust, az Isten jobbján megdicsőült Krisztust csak a mélység Krisztusában ragadhatjuk meg. Nagypénteken erre még az apostolok sem voltak képesek. Ezt – Luther kifejezésével – mi is csak a „hit mesterfogásával” tudjuk megtenni. Mert egyedül a hit képes a mennyei dolgokat már akkor meglátni és megragadni, amikor azok ebben a világban még önmaguk ellentéteként jelennek meg. Így csak a hit képes a kereszt felé tartó Krisztus útját, a Via Dolorosát, a szent Isten bűn és ördög, pokol és halál fölötti győzelmének diadalútjaként szemlélni. Csak a hit képes a megfeszített Krisztus erőtlenségében az Isten legyőzhetetlen erejét felismerni. Csak a hit képes a mélység útját járó Krisztus gyalázatában Isten dicsőségét imádni. És csak a hit képes a keresztben nem halált, hanem életet termő fát látni. Mert csak a hit képes a szeretet önmagát elégető áldozatában nem az élet elvesztését, hanem magát az életet felismerni.

     Luther nagyon jól értette, miről van itt szó, amikor rámutatott, hogy a mennyet a mi világunktól  nem földrajzi távolság választja el. Ézsaiási igehelyekkel és a 139. Zsoltár igéivel bizonyítja, hogy az Írás szerint a menny nem a földhöz képest valamilyen irányban és valamilyen távolságban keresendő. A menny mindenhol van, és ennek a világnak minden részét átjárja. Luther nevetségesnek és gyerekesnek mondja azokat a képeket, amelyek Isten trónját a felhők fölött ábrázolják, és Isten jobbját emberi karként jelenítik meg. Luther – aki mai fogalmaink szerint az Ószövetség professzora volt – rámutatott, hogy az Írásban Isten jobbja Isten mindenütt jelenlevő és mindenben és mindenek által munkálkodó hatalmát jelenti. Így a menny bár fizikai értelemben mindennél közelebb van hozzánk, számunkra mégis elérhetetlen. És ennek az az egyetlen oka, hogy a mennyei dolgok a földi világban önmaguk ellentéteként jelennek meg.

     Ami a mennyben élet, az a földi világban halálként, az élet elvesztéseként jelenik meg. Ezért a szeretetből önmagát feláldozó Krisztus itt a földön úgy jelenik meg, mint egy keresztre szögezett halott, aki így maga válik a halál szimbólumává. A mennyei világban viszont mint a „megöletett Bárány” tele van élettel, ő maga az élet, mert a mennyei világban a szeretet áldozata nem halál, hanem élet. A hit már idézett mesterfogása pedig abban áll, hogy a hit fölismeri: minden dolognak az az igazi természete, aminek a mennyben mutatkozik, és nem az, aminek a földi világban látszik. Ezért szeretetből áldozattá lenni annyit jelent, mint élni, és nem az életet elveszíteni, mint ahogy a földi világban látszik.

     Ezért amikor az evangéliumok arról beszélnek, hogy Krisztus húsvét után negyven napon át újra meg újra megjelent tanítványai előtt, akkor valójában nem más történt, mint hogy egy-egy rövid pillanatra, esetenként néhány percre vagy órára kereszthalálát a mennyei dimenzió tükrében mutatta meg, hogy meggyőzze őket: a szeretet áldozata csak itt a földön tűnik halálnak, a valóságban éppen az az élet. A valóságban éppen az él, aki szeretetként égeti el magát, de ez csak a mennyben nyilvánvaló, itt a földön a „hit mesterfogása” kell a felismeréséhez.

   A húsvét utáni negyvenedig napon nem más történt, mint hogy Jézus utolsó alkalommal tette földi szemmel is láthatóvá tanítványai számára azt, amit onnantól kezdve csak a hit mesterfogásával lehet megragadni: Ő, a megöletett Bárány, örökkön örökké él, mert a szeretet áldozatának lángja az életnek a lángja. Krisztust hittel követni ezért annyi, mint erről a lángról tüzet fogni. Aki részese lesz ennek a tűznek, az többé nem fél, mert tudja, hogy élete van, és útja csak a földi érzékek tapasztalása szerint vezet a mélységbe, valójában a megöletett,  de örökkön örökké élő Bárány el nem múló élete az osztályrésze. Ámen.