Igehirdetés Textus: ApCsel 6,1–7 

¹Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban. ²Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: "Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. ³Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába;  ⁴mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett." ⁵Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát; ⁶az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. ⁷Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek. ApCsel 6,1–7

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Az első gyülekezetben – mint az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 2. fejezetében olvassuk – , egy darabig teljes vagyonközösség volt. Ez azonban hamar felbomlott, és kialakult a gyülekezet életének új rendje, amelyben magától értődő volt, hogy miközben az apostolok végzik az igehirdetés szolgálatát, a gyülekezet tagjai külön szervezés és irányítás nélkül, maguk gondoskodnak a köztük és körülöttük  élő szegényekről, és mindenek előtt azokról az özvegyekről, akiknek nem volt élő gyermekük vagy más családtagjuk, aki gondoskodhatott volna róluk. Az Újszövetség ránk maradt legrégebbi kéziratai közül az úgynevezett Baesa féle kódex ebben a szakaszban azt is említi, hogy az állandó ellátást igénylő özvegyek nevét jegyzékbe foglalták, és akiket ide felvettek, azok nap mint nap a gyülekezet vendégeként étkezhettek a számukra megterített asztaloknál. 

     A jegyzékre fölkerülni a gyülekezet tagjainak ajánlására lehetett. Azt pedig tudjuk, hogy a jeruzsálemi gyülekezetben a judaista hagyományt követő zsidók voltak túlsúlyban, akik a hellenizált zsidókat lenézték és megvetették. Így érthető, ha elsősorban a judaista hagyományt követő özvegyeket ajánlották a gyülekezet figyelmébe. Ezt a gyülekezet hellenizált zsidók közül megtért tagjai rossz néven vették, és zúgolódni kezdtek a judaisták ellen.

     Erre már az apostolok is szükségét látták, hogy beavatkozzanak. Mégsem maguk akartak döntést hozni, hiszen itt nem hitelvi kérdésről volt szó. Összehívták tehát az egész gyülekezetet. Ma így mondanánk, a gyülekezet közgyűlése elé vitték az ügyet. Ott terjesztették be határozati javaslatukat, aminek lényege, hogy a szeretetmunkának, – görög szóval diakóniának – , legyenek választott felelősei, de ezek ne az apostolok közül legyenek, mert ez a munka elvonná őket az ige és imádság szolgálatától.

Amíg ugyanis nincs felelőse a diakóniai munkának, nincs kitől számon kérni az esetleges igazságtalanságot, ami a zúgolódók szerint a hellenizált zsidók közül kikerült özvegyek sérelmére történt.

     A gyülekezet közgyűlése bölcsnek találta az elhangzott javaslatot, és megválasztottak hét férfit, hogy mint az apostolok kézrátételével megerősített diakónusok, a szeretetmunkának, és mindenek előtt az özvegyek asztalánál végzett szolgálatnak a felelős irányítói legyenek.

     Így már az első gyülekezetben elkülönült a diakóniai munkaág az ige és imádság szolgálatától. Hogy ez helyes döntés volt, annak visszaigazolását Az apostolok cselekedeteiről írt könyv szerzője, Lukács abban látja, hogy nyomában »igen megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben«, sőt a Krisztus ellenségeinek táborából, az ószövetségi templom oltáránál szolgáló papok soraiból is sokan  megtértek és Jézus evangéliumának szolgálatába álltak.

     Az apostolok cselekedeteiről írt könyvet kell a Bibliából kitörölnie annak, aki kétségbe vonja, hogy az evangélium hirdetése mellett a diakónia is feladata az egyháznak és benne minden egyes gyülekezetnek!

     Mert ha az egyház nem végez szervezett diakóniai munkát, hanem csak az evangéliumot akarja tisztán és igazán hirdetni, felemásan tölti be a küldetését, de felemás lesz az eredménye is! Bármilyen tisztán hangzik is szószékén az Isten igéje, nem növekszik a gyülekezet!

        Az ellenérvet jól ismerjük: a mi gyülekezetünk – és most nemcsak az esztergomi gyülekezetre értem ezt, hanem minden gyülekezetre, hiszen minden gyülekezetben így gondolkodnak – , a mi gyülekezetünk túl kicsiny ahhoz, hogy a városban, az adott településen és környékén élő rászorulóknak asztalt terítsen. És ezzel nem kívánok vitatkozni. Ez valóban így van. Mert egy dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül: Jeruzsálemben – az egész városban – egy keresztény gyülekezet volt. Ezért a városban élő keresztények ereje nem aprózódott el.

     És az apostoli korban mindenütt ez volt a jellemző. Egy olyan város sem volt, amin belül két vagy több keresztény gyülekezet lett volna. Amikor a misszió elérte Rómát, a birodalom hét halmon épült, tehát elég nagy kiterjedésű, és elég népes fővárosát, ott is egy gyülekezetbe tömörült minden hívő keresztény, aki ebben az ókori metropolisban és a környékén élt. Az első század keresztény gyülekezetei ezért viszonylag nagy lélekszámúak voltak, és ebből adódóan az anyagi teherbírásuk is jóval nagyobb volt.

     Hogy később a gyülekezetek elaprózódtak, an- nak számtalan oka van. Ezek közül csak egy ok a kereszténység idővel kialakult felekezeti megosztottsága. Hiszen egy-egy nagyobb városban vagy településen még a többségi egyháznak sem csak egy gyülekezete van. Esztergomban sem csak egy római katolikus gyülekezet van, hanem az itt élők nálam jobban tudják, hogy pontosan mennyi. Debrecenben sem egy református gyülekezet van, hanem sok. És ahol az evangélikusság él helyileg többségben, ott evangélikus gyülekezetből is legalább kettő van: gondoljunk Szarvasra, Mezőberényre, Nyíregyházára vagy Albertirsára – hirtelen most ezek jutottak eszembe, de lehet, hogy van még több példa is. Nem beszélve Budapestről, ahol a város határain belül nemcsak sok gyülekezet található, de ráadásul még két külön egyházmegyét is alkotnak a budai, illetve a pesti gyülekezetek. Róma városa az ókorban is legalább akkora területen épült, mind Budapest, mégis csak egy gyülekezete volt! És Jeruzsálem sem volt egy vidéki városka, nem is kis területen épült, mégis csak egy gyülekezete volt! Az egy gyülekezet persze nem feltétlenül jelent egy istentiszteleti helyet. A huszadik század elejéig például Pesten is volt sok istentiszteleti helyük az evangélikusoknak, de gyülekezetük csak egy volt. A Deák téri gyülekezet ennek emlékére viseli mai napig is a „pesti Egyház” címet. Hiszen a múlt század elején belőle rajzottak ki a különböző pesti gyülekezetek, először csak filíává alakulva, később önálló gyülekezetté szerveződve. Ezt akkortájt pozitív fejleményként ítélték meg, de nem biztos, hogy az volt. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy nem volt az, hiszen egy minden szempontból erős gyülekezet helyett létrejött sok erőtlen. Még a viszonylag erősek is tulajdonképpen erőtlenek.

     De miért is került sor idővel a gyülekezetek szétaprózódására, az egy városon belüli egyes gyülekezetrészek önállósodására?

     A kereszténység egyetemes történetében az egyik ok kétségtelenül a felekezeti tagozódás. De ez az első évezredben nem volt számottevő. Még ha különböző szekták már az első századokban is kiváltak az egyház közösségéből, ezeknek kis számú követőjük volt.

     Az első századokban alapjában két oka volt a nagyvárosi gyülekezetek szétdarabolódásának. Az egyik a megtért hívők különböző vallási, nemzetiségi és kulturális háttere. A zsidó és a pogány származású keresztények kezdettől fogva nehezen fértek meg egymással egy gyülekezetben. De még a zsidó származásúak között is feszültséget jelentett a júdaista és a hellenizált zsidók hagyományában, kultúrájában mutatkozó különbség.

     De a pogány származásúak gyülekezeteiben is hamar problémát jelentett a nemzeti hová tartozás. Mert a római birodalomban a helleniuzmust bármennyire is szellemi kohónak szokták tekinteni, mégsem az egész népességet hatotta át. A hellenizálódott népek – mint a görögök, az egyiptomiak és a rómaiak – barbárnak tekintették és lenézték a nem hellenizáltakat.

     Először tehát ez a hármas tagozódás alakult ki: zsidó, görög és barbár. Ezzel a hármas felosztással Pál apostol leveleiben is találkozhatunk, mert már Pál szükségét látja, hogy újra meg újra leszögezze: Krisztusban nincs származás szerinti különbség a benne hívők között. A Krisztus gyülekezetében sem a zsidó, sem a hellén, sem a barbárnak mondott pogány vallási és kulturális háttér nem számít, csak a Krisztusban való hit számít.

     De az úgynevezett barbárok kereszténységet megelőző nemzeti hagyományai is annyira különbözőek voltak, hogy hamarosan ennek megfelelően darabolódtak szét a gyülekezeteik. Vagyis hamar feledésbe merült a Pál apostol által megfogalmazott igazság: Krisztusban nincsen zsidó, nincsen hellén, nincsen barbár.

     De volt egy másik, még talán ennél is sajnálatosabb oka a kezdetben egységes gyülekezetek szétdarabolódásának: és ez a másik törésvonal a gazdagok és a szegények között jött létre. Innen már csak egy további lépés volt a középkori városokban a társadalmi állás szerinti szétdarabolódás. Mert az az igazság is feledésbe merült, hogy Krisztusban nincs nemes és közember, úr és szolga, értelmiségi és cseléd.

     Mindez a szétdarabolódás és a vele járó szemléletváltás vezetett a középkori gyülekezetekben a diakóniai munka szinte teljes elhalásához.

     A lélektani magyarázatokkal én mindig óvatosan szoktam bánni, de itt valószínűleg szerepet játszik a lélektani szempont. Mert amíg a városokban  egy gyülekezet volt csak, addig ott szegények és gazdagok, szabadok és rabszolgák szinte naponta, de legalább vasárnaponként egy gyülekezet közösségében jöttek össze, szó szerint egy helyiségben tartózkodtak, egy levegőt szívtak: a tehetősek látták és   tapintották a rászorulók nyomorúságát. Így könnyebben támadt fel bennük a felelősségérzet a rászorulókkal szemben.

     Mert szeretném hangsúlyozni, hogy Az apostolok cselekedeteibőlma felolvasott történetben sem a város szegényeinek naponkénti megvendégeléséről van szó, hanem Jeruzsálemben is elsősorban a gyülekezet szegényeinek terítettek asztalt.

     Az érem másik oldala persze az, hogy Jeruzsálemben a szegények is tömegesen lettek hívővé, és így bekerültek a gyülekezetbe. Ezért állapíthatja meg Lukács, Az apostolok cselekedeteiről írt könyv szerzője, hogy a diakóniai munkaágn ak az ige és az imádság szolgálatától való különválasztása nyomán Jeruzsálemben »nagyon megnövekedett a tanítványok száma.« Lukács tehát minden kétséget el akar oszlatni: a gyülekezethez nagy számban csatlakozók tanítványokká lettek, nemcsak úgy mondták, hogy ők is hisznek Krisztusban, hogy aztán az özvegyek és a rászorulók asztaláűnál ők is kaphassanak egy állandó helyet.

     A különbség az akkori és a mai helyzet között  szembeötlő. Tudjuk jól, hogy a város szegényei ma nem azért szoktak kopogtatni a lelkészi hivatalok ajtaján, hogy ők is Krisztus tanítványai szeretnének lenni. Ez többnyíire eszük ágában sincsen. Csupán némi alamizsnát várnak a Krisztus hivatalos tanítványaitól, és ha azt nem kapják meg, vagy nem a remélt mértékben kapják, akkor aszemünkre vetik, hogy „Ti állítólag Krisztus tanítványai vagytok, és azt mondjátok, hogy a ti Krisztusotoknak és az ő egyházának mindenkor gondja volt és gondja van a szegényekre: hát akkor tessék, itt vagyunk, gondoskodjatok rólunk, adjatok nekünk, lehetőleg rendszeresen, és minél többet.” És nem egyszer szitkozódva és átkozódva vágják be maguk mögött az ajtót, ha üres kézzel bocsátjuk el őket. És még jogosnak is érzik, hogy ezek után ők aztán végképp nem akarnak Krisztus tanítványai, az egyház, a gyülekezet tagjai lenni.

     Kétségtelenül úgy tűnik, hogy Jeruszálemben a Krisztus után negyvenes, ötvenes, hatvanas évek városi szegényei merőben más hozzáállással közeledtek az ot élő keresztény gyülekezethez, mint ahogy a huszadik-huszonegyedik századi Magyarországon élő elszegényedett, ellehetetlenült, nem egyszer hajléktalanná vált emberek többsége. Igen, a szegények, a rászorulók egykori és mai magatartásában mutatkozó különbség szembeötlő. A kérdés csak az, hogy egyoldalúan csak őket terheli-e a felelősség.

     Egészen biztos vagyok benne, hogy az első századi Jeruzsálem szegényeinek nem csak úgy maguktól jutott eszükbe, hogy ők is Krisztus követői akarnak lenni, és felvételüket kérik a gyülekezetbe. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a Krisztust kereső, tanítványságra vágyó magatartásuk az apostolok köztük végzett missziója nyomán alakukt ki. Mert hiszen az apostolok épp azért döntöttek úgy, hogy a hét diakónusnak adják át a gyülekezet szegényeiről való gondoskodás szolgálatát, hogy nekik több idejük maradjon az evangélium prédikálására a szegények között. Igen, az apostolok ráhagyták  az asztaloknál való szolgálatot a diakónusokra, és ők maguk kimentek az utcára, hogy hirdessék az evangéliumot mindenek előtt azoknak, akiknek az Krisztus szava szerint elsősorban szól.  

     Nem véletlen, hogy egyedül Az apostolok cselekedeteit író Lukács tartotta fontosnak, hogy Jézusnak a názáreti zsinagógában mondott programbeszédét evangéliumában megörökítse. Nem véletlen, hogy egyedül Lukács evangéliumában olvashatjuk Jézusnak ezeket a szavait: »Az Úr Lelke van énrajtam, mivel fölkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldettem el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.«  Ézsaiás próféta könyvéből származnak ezek a szavak, amelyeket Jézus a zsinagógában fölolvas, és mindenki megrökönyödésére és botránkozására egy az egyben magára alkalmaz:  »Ma teljesedett be ez az Írás fületek hallatára!« Tehát nem az evangélista véleménye ez, nem teológiai magyarázat csupán, hanem maga Jézus jelenti ki, hogy Isten őt azért küldte, és azért kente föl Lelke teljhatalmával, hogy ezt a próféciát szó szerint és maradéktalanul beteljesítse: »Az Úr Lelke van énrajtam, mivel fölkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek...«

     A jeruzsálemi gyülekezet élén álló apostolok ezt vették komolyan, és ezt vették komolyan mindenhol az apostoli kor gyülekezeteiben! A szegények felkeresése az evangéliummal nem szorgalmi feladat, nem ráadás az egyház szolgálatában, és a diakónia sem csupán hab a tortán! Mindez részesedés Krisztusnak, az Isten Lelkével fölkent Messiásnak a küldetéséből!

     Nem véletlenül, hanem éppen ezért került ez a textus a mennybementel ünnepe és a pünkösd közé eső vasárnapra! Mert Isten akkor tölti ki Szentlelkét az egyházra, a gyülekezetekre, és az egyházi szolgálattevőkre, ha azok hajlandóak beállni ebbe a küldetésbe! Mert a húsvét utáni negyvenedik napon mennybement Krisztus nem eltűnt a földről, csak földi szemmel lett láthatatlanná. De még ez sem pontos: mert csak testi alakjában lett láthatatlanná, hogy a műve, amit egyháza által, az egyház szolgálattevőinek igehirdetése által, és a hívő keresztények cselekedtei révén szemmel látható módon folytatódjék, egészen e világ végezetéig. Hogy az evangélium szava minden időben eljusson mindenek előtt a mindenkori szegényekhez, és mindenek előtt ők tapasztalják, hogy Krisztus valóban azért jött, hogy Isten Lelkének teljhatalmával tegyen nekik tanúságot, hogy – ha a világ megveti is őket – ők mégis igen kedvesek az Istennek, és Isten előtt igen értékesek, ezerszer értékesebbek e világ lelketlen urainál és fösvény gazdagainál. De a világnak is mindenkor abban kell meglátnia, hogy Krisztus valóban föltámadt és valóban éál, és valóban uralkodik mindenek fölött, hogy a kersztények nemcsak beszélnek róla, nemcsak bizonyságot tesznek, hogy ők mennyire hívők és mennyire elfogadják őt Uruknak, hanem nekik az az életük itt a földön, hogy  valóban átadják magukat Krisztusnak, és engedik, hogy Krisztus általuk folytassa művét a ma élő szegények között, a ma élő foglyok között, és a ma élő vakok között.

     Isten ehhez adta a Szentlélek ajándékát az első pünkösdkor az apostoloknak is, és a szavukra megtérő hívők sokaságának is. És csak ehhez adja ma is!

     Hogy hosszú évszázadok teltek el az egyház történetében anélkül, hogy a Szentlélek jelenlétének és munkájának nyilvánvaló jelei lettek volna, azért nem Istent és nem a Szentlelket kell hibáztatni,  hanem azt kell megkérdezni, hogy az egyház valóban Krisztus művét folytatta-e történetének ezekben a sötét korszakaiban, vagy ahelyett, hogy a szegényeknek hirdette volna szavakkal és tettekkel az evangéliumot, ő maga gyűjtött földi kincseket, és minden erejét az kötötte le, hogy a maga gazdagságát  védelmezze.

     Ahol nem a szegények voltak az evangélium első számú címzettjei, ott bizony nem volt  Szentlélek sem. És ahol ma sem a szegényeknek szól elsősorban az evangélium, ott ma sincs Szentlélek! És ahol a tanítvánnyá lett szegényekről nem gondoskodik a gyülekezet, ahol nincs diakónia, ott nincs Szentlélek sem!

     „Ubi est ecclesia, ibi est Spiritus Sanctus” - „ahol az egyház, ott a Szentlélek” - hirdette fennen a középkori Róma, amivel szemben a reformáció megfordította a mondatot: „Ubi est Spiritus Sanctus, ibi est ecclesia”: „ahol a Szentlélek, ott van az egyház”. Római katolikusok és protestánsok azóta is vitatkoznak rajta, hogy melyik mondat az igaz. Pedig mind a kettő legfeljebb részigazságként fogadható el. Hiszen a Szentlélek mindig ott van, ahol a suzegényeknek hirdetik az evangéliumot, ahol szabadulást hirdetnek a bűn és a halál foglyainak, és ahol megnyitják a vakok szemét, és ahol szabadon engedik a megkínzottakat. Igen, ott van a Szentlélek! És ha a mi egyházunk nem tapasztalja a Szentlélek jelenlétét, akkor a mi egyházunk nem Krisztus földi küldetésének eszköze. Ha a mi gyülekezetünk nem tapasztalja a Szentlélek jelenlétét, akkor a mi gyülekezetünk nem krisztus földi küldetésének eszköze. És ha mi magunk sem tapasztaljuk az életünkben a Szentlélek jelenlétét és hatalmát, akkor mi sem vagyunk Krisztus földi küldetésének eszközei, függetlenül attól, hogy mi a szerepünk az egyházban, a gyülekezetben, esetleg milyen tisztséget töltünk be.

     Ahol a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, ott a Szentlélek! És ez a mondat megfordítva is hiánytalanul igaz: Ahol a Szentlélek van, ott a szegényeknek hirdetik az evangéliumot!

     Az apostolok cselekedeteiről írt könyv ma felolvasott igéi így állítanak ma, pünkösd előtt egy héttel, minket is dilemma elé: akarunk-e valóban keresztények lenni? Akarjuk-e valóban odaszánni és átadni az életünket Krisztusnak, hogy az ő tetszése szerint használjon bennünket a Názáreti zsinagógában meghirdetett e világi programja teljesítésében?  Ha a válaszunk igen, és ha nemcsak mondjuk, de meg is tesszük, akkor bizonyosan számíthatunk mi is a Szentlélek ajándékára! Mert ott a Szentlélek, ahol szegényeknek hirdettetik az evangélium! És akik   a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, azokat Isten most is fölkeni Szentlelkével! Ámen.