Bevezetés

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

        GYÜLEKEZET: Ámen.

Bevezető zsoltár

 Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre,

 úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem! Zsolt 42,2

     Istent szomjazza lelkem, sóvárog az élő Isten után,

  vajon mikor állhatok az élő Isten elé?

    Küldd el világosságodat és igazságodat,

  azok vezessenek szent hegyedre és hajlékodba!

    Bár eljutnék Isten oltárához,

  Istenhez, akinek ujjongva örülök!

    Nappal szeretete övez, éjjelente éneket ad számba;

  imádságot életem Istenéhez. Zsolt 42,3; 43,3–4a; 42,9

        GYÜLEKEZET: énekvers, kis glória

 Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre,

 úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem! Zsolt 42,2

Üdvözlés, bűnvallás, kyrie

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!            Testvéreim, Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg bűneinket!

Kegyelmedért könyörgök, Istenem! Bűneim erőt vesznek rajtam, hitem is ingadozik. Ne szállj perbe velem, és a megrepedt nádszálat ne törd el, hanem éreztesd velem bűnbocsátó irgalmad éltető erejét, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

    GYÜLEKEZET: énekvers, kyrie

Kegyelemhirdetés, Isten dicsőítése

Bízzatok, testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által, akiben van a mi váltságunk az ő vére által: bűneink bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint.Ef 1,7 Én pedig feltámadott Urunk megbízásából feloldozlak benneteket bűneitekből az Atya, †a Fiú és a Szentlélek nevében. Járjatok új életben a Szentlélek erejével!

Glória

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

        GYÜLEKEZET: énekvers, nagy glória

Rövid imádság: óegyházi kollekta

Imádkozzunk! Mindenható Isten, aki ismered gondolatainkat, még szívünk titkos kívánsága sincs rejtve előtted! Tisztíts meg minden hamisságtól és képmutatástól, hogy ítéleted napján méltónak találtassunk az örök életre, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.  Ámen.

Lekciók

Hallgassa meg a keresztény gyülekezet a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap epistoláját Pál apostolnak Az efezusiakhoz írt leveléből, a 3. fejezet 13. versétől!

¹³Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez. ¹⁴Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, ¹⁵akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: ¹⁶adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; ¹⁷hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva ¹⁸képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; ¹⁹és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig. ²⁰Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: ²¹azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.        Ef 3,13–21  

A vasárnap evangéliuma megírva található a Lukács írása szerinti evangélium 7. fejezetében, a 11. verstől:

¹¹Jézus ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. ¹²Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. ¹³Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: "Ne sírj!" ¹⁴Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: "Ifjú, neked mondom, kelj fel!" ¹⁵Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. ¹⁶Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: "Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét." ¹⁷Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeában és az egész környéken. Lk 7,11-17

Boldogok, akik hallgatják és megtartják Isten beszédeit!

Hitvallás

Magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent! Mondjuk el az Apostoli hitvallást!

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében,

            és Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra,  harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.        

        Hiszek Szentlélekben, hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ének

Igehirdetés – Textus: Jer 14,7–9

⁷Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, Uram! Mert számtalanszor elpártoltunk, vétkeztünk ellened! ⁸Ó, Izrael reménysége, szabadítója a nyomorúság idején! Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be? ⁹Miért lennél olyan, mint a riadt ember, mint az olyan férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen te közöttünk vagy, Uram, rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket! Jer 14,7–9

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

»Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be?« – fordul Istenhez Jeremiás, Isten ószövetségi népének prófétája.

        De hogyan is érezhetné magát Isten idegennek a saját népe között? Mi oka lenne rá? Hiszen nap mint nap neki mutatnak be gazdagnál gazdagabb áldozatokat a központi szentély, a jeruzsálemi templom oltárán! Igen, ezt a próféta is tudja, de látja azt is, hogy az országszerte létező különböző áldozóhalmokon a környező népek bálványisteneinek is naponta áldoznak.

        És azt is tudja Jeremiás, hogy országszerte Mózes törvényét tanítják az iskolák szerepét betöltő zsinagógákban, és a törvénykezési napokon a városkapukban összeülő bírák is Mózes törvénye alapján hoznak a peres ügyekben ítéletet. De a próféta látja azt is, hogy a mózesi törvényt csak tanítják és tanulják, de nem tartják meg. A törvény alapján ítélkező bírák pedig szinte mind megvesztegethetők: pénzért a gazdagok javára ítélnek, és a szegényeket kisemmizik. 

        És jól tudja azt is Jeremiás, hogy Júda királyságában mindennek ellenére virágzik a vallási élet. Miért érzi mégis a próféta, hogy Isten olyan a népe között, mint egy jövevény, egy idegen, aki csak éjjeli szállásra tér be? Miért hasonlítja Istent egy riadt emberhez, aki nem tud segíteni?

        Azért, mert a virágzó vallási élet nem Isten igényei szerint folyik, hanem emberi igényeket szolgál ki. Még Salamon király korában emberi igény mutatkozott arra, hogy az országban élő idegenek a maguk isteneinek állíthassanak oltárt az áldozóhalmokon. És idővel emberileg érthetően alakult ki az igény arra is, hogy az idegen isteneket ne csak az idegenek tisztelhessék. Olyannyira, hogy a királyok közül többen maguk is vittek áldozatot az Úr oltára is, és az idegen istenek oltáraira is.

        De emberi igények szerint alakult át a jeruzsálemi templom berendezése és áldozati kultusza is. Időközben a szentélyt az asszír templomok mintájára alakították át, az áldozatokat pedig kezdték fizetőeszköznek tekinteni, amivel – a bűnök elhagyásának szándéka nélkül – megvásárolhatják Isten elnézését és bűneik bocsánatát. Jeremiás jól látta, hogy az ilyen emberi igény szerint bemutatott áldozatok olyan vásárcsarnokká silányítják a templomot, ahol a nép üzleti viszonyba akar lépni tulajdon Istené-vel: nap mint nap gazdag áldozatokat ajánlanak föl annak reményében, hogy Isten szemet huny bűnös életük fölött. Elvárják, hogy népének tekintse őket, annak ellenére, hogy nem tudnak és nem is akarnak megtérni bűnös útjukról, és nem is titkolják, hogy a jövőben sem akarnak Isten útján járni. De azért mégis igénylik, hogy Isten az ő Istenük legyen, és minden bajtól és veszedelemtől megoltalmazza őket.

        Az emberi igényeket előtérbe helyező vallási élet tehát nem más volt, mint a vallás és a bűn társbérlete. A próféta azonban tudja, érzi, és ki is mondja: az ilyen társbérletben Isten nincsen otthon. Az ilyen társbérletben Isten  olyan, mint egy jövevény, aki riadtan tekint körül: mi folyik itt az ő nevében, az ő tiszteletére és az ő szolgálatára hivatkozva?

        De naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy amiről a próféta beszél, az csak       a két és fél évezreddel ezelőtt élt ószövetségi nép problémája volt. A huszadik század második felétől kezdve az Isten újszövetségi népének gyülekezetében, az egyházban is egyre jobban érvényesül az emberközpontúság szempontja.

        És most nem annak felismerésére gondolok, amit már Luther is vallott, hogy Isten értünk, emberekért gyakorolja hatalmát, mert értünk akar Isten lenni, és Jézus Krisztusban egészen a mi Istenünk akar lenni. Hanem arra az egyre erősödő igényre gondolok, hogy az egyház mind szervezetét, mind tanítását, mind istentiszteleti életét tekintve, emberi elvárások szerint alakuljon át. Ennek a törekvésnek az „eredménye”, – amennyiben ezt eredménynek lehet nevezni –, hogy a mi evangélikus egyházunk szervezete is egyre inkább emlékeztet a demokratikus világi állam emberi igények és emberi elvárások szerint kialakított struktúrájára, aminek működésében nem az igazság és a szeretet, hanem az igazsággal néha köszönőviszonyban sem levő, a szeretetet pedig nem ismerő jog az első számú rendezőelv.

        A tanításban és az igehirdetésben pedig a bűnről egyre inkább csak a közerkölcs normáival összhangban esik szó. Uralkodóvá vált az a felfogás is, hogy amit az állam törvényei megengednek, azt akkor sem tanácsos bűnnek nevezni, ha Isten törvénye tiltja. Az istentisztelet rendjét is – Luthernak az üdvösség szempontjából közömbös (adiaforon) dolgokról tett kijelentéseit félremagyarázva – egyre inkább emberi elvárások alakítják. Mindenek előtti szemponttá vált, hogy az istentiszteleten a résztvevők otthon érezzék magukat. Hogy egymással való közösségüket minél inkább átéljék. Az úrvacsorában is egyre inkább egyoldalúan erre kerül a hangsúly:  azt mondják, hogy az úrvacsora mindenek előtt a gyülekezet közösségének erősítésére szolgál, a gyülekezet tagjainak egymással való közösségének megélését szolgálja. Hogy eközben Isten otthon érzi-e még magát a házának nevezett templomban? – furcsán néznek ma arra, aki ezt a kérdést föl meri tenni. Mint ahogy arról sem akar hallani manapság senki, hogy az istentisztelet – az igehirdetés és a szentségek által – az Istennel való találkozás és a Jézus Krisztussal való közösség megélésének az alkalma.

        De éppen ezért félő, hogy Jeremiás két és fél évezreddel ezelőtt elhangzott szavai szinte egy az egyben alkalmazhatók a mai keresztény egyházakra, benne a mi egyházunkra is. Ha a próféta ma köztünk élne, imádságában így tenné fel Istennek a kérdést: „Miért lennél olyan egyházadban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be?” „Istentiszteleteinken miért vagy köztünk úgy, mint egy riadt férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!”

        Ha mégis komolyan vesszük ezeket a szokatlanul hangzó kérdéseket, akkor ma mi sem folytathatjuk másként, mint a próféta imádságával: »Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, Uram! Mert számtalanszor elpártoltunk, vétkeztünk ellened!« A magunk útján járva, a magunk esze szerint, a magunk kívánságait követve akartunk tisztelni téged, és törvényeidet a magunk értelme szerint magyarázva, a magunk igényeihez  és tetszéséhez igazítva tanítottuk. 

        Jeremiás népe nevében mondott bűnvalló imádságáról tudjuk, hogy Isten meghallgatta. Szent nevére tekintettel nem törölte el népét, hanem megtisztította bűneitől. Igaz, a nép számára a megtisztulás fájdalmas folyamat volt. A babiloni király seregeinek támadása, majd a hetven évig tartó fogság sok szenvedést hozó, ítéletes eseményei voltak Isten kezében a tisztítás eszközei.

         Jeremiás azonban tudta, hogy Isten nem szívesen nyúl ehhez a fájdalmas eszközhöz. Ezért a babiloni támadás előtti utolsó percig hirdette, hogy az ítélet elkerülhető, hogy van más útja is a bűntől való megtisztulásnak, mint az ítélet: és ez nem más, mint a megtérés, a bűnös út elhagyása. Ha Isten népe felhagyna az emberi szempontok és elvárások előtérbe helyezésével, és újra Isten igéjére figyelne, Isten akarata szerint élne, akkor Isten nem érezné többé idegennek magát közöttük, nem riadtan tekintene körül, hogy hová került, kik közé került a róla elnevezett országban, hanem ítélet nélkül is tudna segíteni rajtuk.

        De Jeremiás idején Júda királyságában – mint tudjuk – süket fülekre talált a prófétai szó. A nép hallani sem akart megtérésről. A király pedig bebörtönöztette az igazság igéit hirdető prófétát. Így az ítélet elkerülhetetlenül bekövetkezett. Jött a babiloni ostrom, és az Isten földi lakóhelyeként számon tartott jeruzsálemi templom tűz martalékává lett, ezüst és arany felszerelését pedig Bábel városába, Nebukadneccár királyi kincstárába hurcolták. A nép pedig esténként Babilon folyóvizei mellett panaszzsoltárt énekelve kesergett azon, hogy nem hallgattak Jeremiásra, Hóseásra, Ézsaiásra és a többi, megtérést hirdető prófétára, hanem gőgösen azt mondták: tiszteljük mi az Urat a magunk módján; igaz, nem járunk az ő útjain, de megtartjuk az ünnepeit és viszünk neki gazdag áldozatokat – érje be ezzel, és védelmezzen meg minket, hiszen ő a mi Istenünk!

        Az idegenben, pogányok földjén töltött hetven évi fogság ítéletére volt szükség ahhoz, hogy az Isten ószövetségi népe végre megértse: az ő Istenük soha nem lesz hajlandó társbérletben élni a bálványokkal, és soha nem lesz hajlandó beletörődni, hogy népe – miközben a maga módján tiszteli őt – nem tartja meg törvényét, és nem az ő útjain jár, hanem a maga feje után megy a bűn pusztulásba vivő széles országútján.

        Amit az Isten népe nem volt hajlandó megérteni a próféták szavából, azt meg kellett tanulnia az ítélet hetven esztendejének vaskohójában szerzett keserves tapasztalatokból.

        Szóból ért az ember – tartja a mondás – , míg az állat csak a verésből ért. Szóból, prófétai szóból, Isten igéjéből kell hogy értsen az Isten népe! De ha nem ért belőle, jön az ítélet, jön a verés, amivel Isten annak reményében sújtja, hogy abból talán majd  érteni fog.

        A régi Júda népe nem értett a prófétai szóból, de végül értett a verésből, és ezért a hetven esztendő leteltével megszabadult fogságából, és ősei földjén, szabadon folytathatta életét.

        De vajon ért-e a szóból az újszövetségi nép? Ért-e a szóból, hallgat-e Isten igéjére az egyház mindenkori népe? Értünk-e a szóból mi, huszonegyedik századi keresztények, vagy minket is csak a verés térít majd észhez?

        Értünk-e a szóból, mindenek előtt a Hegyi beszéd igéiből, ahol Jézus világossá teszi, hogy őt senki sem szolgálhatja a maga módján, a maga elképzelése szerint, hanem csak úgy, hogy az ő Golgotára vezető véres lábnyomait követi, és útközben senkitől sem fordul el, aki kér tőle; senkire sem emel kezet, aki őt bántalmazza; áldást mond azokra is, akik rá átkot szórnak, és mindig jóval viszonozza a gonoszt. És miközben ezen az úton halad a Krisztus lábnyomában, sosem magáért aggódik, sosem magát menti, hanem mindig másokat, nem nézve, hogy várhat-e tőlük viszonzást. Aki nem a maga módján akar Jézusban és az Istenben hinni, hanem így követi Krisztust azon az úton, ami itt a földön – emberi mérték szerint – az élet elvesztésének útja, csak az nyeri el a valódi, el nem múló életet.

        Értünk-e a szóból, és az ige erejével tudunk-e még idejében a Hegyi beszéd igéi szerinti Krisztus-követőkké, és ezzel Isten elvárása szerinti keresztényekké válni, vagy csak a verésből fogunk érteni, ami lehet, hogy nem is sokáig várat magára, mert Isten nem akarja örök vesztünket, és ha szavára nem hallgatunk, akkor lesújtó kezével próbál majd megállítani a végső veszedelembe vivő úton.

        Hogy pontosan miként, nem tudom, mert Isten az újszövetség igehirdetőit – talán egy-egy ritka kivételtől eltekintve – nem avatja be terveibe úgy, mint ahogy az ószövetségi prófétákat beavatta. De erre nincs is szükség, mert aki nyitott szemmel jár a világban, tudja, hogy földünk ma sok szempontból olyan, mint egy puskaporos hordó, amin rakoncátlan gyerekek önfeledten gyufával játszadoznak.

        Tudjuk, hogy a Köze-Keleten bármelyik pillanatban kitörhet egy beláthatatlan következményekkel járó nukleáris háború. De ettől függetlenül is tudjuk, hogy a levegő és a vizek szennyezettsége miatt ökológiai katasztrófák sora fenyegeti a földet. És ha hinni lehet a szakértőknek, akkor azt is tudjuk, hogy a természeti katasztrófák nemsokára olyan méretet ölthetnek, ami a föld ma ismert arculatát teljesen átrajzolhatja: a ma ismert és lakott szárazföldek jelentős része víz alá kerülhet, miközben új kontinensek bukkanhatnak föl a tengerből. Szerencsésebb esetben sivataggá válhatnak ma termő területek, jég boríthatja el a mai trópusokat, miközben elolvadhatnak a sarkvidékek jégmezői. Mindezt tetézve még egy kozmikus katasztrófa lehetőségét sem lehet kizárni. És nem azért, mert a maják egykor – ki tudja milyen okból – úgy gondolták, hogy naptárukat 2012 december 21-ével zárják. Hanem mindennek – ettől függetlenül – megvan a reális lehetősége. Ezért a mai idők keresztényei, akik valóban keresztény módon élni nem akarnak, hanem csak maguk módján igyekeznek hinni és a maguk elképzelése szerint akarnak élni, még istentiszteletet is csak a maguk igényei szerint akarnak tartani, nem tudhatják, hogy Isten meddig várakozik még, hogy értsenek a szóból, és végre megértsék, hogy a Hegyi beszéd nemcsak ajánlásokat tartalmaz, hanem a mindenkori keresztény élet minden hívőre nézve kötelező normáit foglalja össze.

        Az okos ember szóból ért – és nemcsak a verésből, mint az oktalan állat. A kérdés most már csak az, hogy az Isten ma élő újszövetségi népe meghallja-e és követi-e a szót, vagy Istennek nem marad más választása, mint hogy vasvesszővel térítse vissza népét az ő útjára, a Krisztus vérrel megjelölt nyomdokába. Ma még lehet a kevésbé fájdalmasat választanunk: Isten ma még arra vár türelmesen, hogy szavából értsünk!  De türelme nem végtelen. És ez nem fenyegetés, hanem csak szelíd sürgetés: használjuk ki a ma még rendelkezésünkre álló időt! Fogadjuk meg a 95. Zsoltár szerzőjének intelmét: »Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket!« Ámen.     

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, könyörülj egyházunkon, és add, hogy amikor ma prófétád, Jeremiás szavát halljuk, ne keményítsük meg szívünket, hanem az emberi elvárásoktól elfordulva, mindenben a te elvárásaidat keressük és kövessük, hogy ítélet alá ne essünk. Ne hagyj el minket, hanem légy irgalmas hozzánk, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Hirdetés

Oratio oecumenica, Miatyánk

Lelkész: Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Te örömmel töltötted be Atyád akaratát. Add, hogy most mi is neki tetsző dolgokért könyörögjünk.

            Könyörgünk egyházunkért és az egész kereszténységért. Tanúidat ruházd fel erőddel mindenütt a világon, hogy a kereszt evangéliuma  minden népet megörvendeztessen és az üdvösség örökösévé tegyen. Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

            Könyörgünk gyülekezetünkért. Növeld közöttünk az egységet. Taníts egymást szeretetben hordozni. Add, hogy örömmel fogadjunk be minden téged keresőt. Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

            Könyörgünk betegeinkért és orvosaikért, ápolóikért, és értük aggódó hozzátartozóikért. Szentlelked tegye teljessé szívükben a bizonyosságot, hogy neked minden lehetséges, és a téged szeretőknek minden javára válik. Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

            Mennyei Atyánk! Légy velünk életünk minden napján, végső óránkon pedig segíts mennyei országodba a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek a nevében így imádkozunk:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod!  Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.  Ámen.

Áldás