Igehirdetés  Textus: Róma 8,24–27 

²⁴Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? ²⁵Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. ²⁶Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. ²⁷Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért. Rm 8,24–27

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

„Az imádság a legnehezebb munka.” Nem tudjuk kitől ered ez a régi szólás, amit a középkori szerzetesek gyakran idéztek, és amit Luther is újra meg újra emlegetett. Ha lehet ilyet mondani, ő még komolyabban gondolta a tartalmát, mint azok, akiktől átvette és akiktől tanulta. Luther még az általa mindenkor tisztelt régi egyházatyáknál és a nagy misztikusoknál is mélyebben élte át annak az abszurditását, hogy a velejéig romlott és bűnös ember a szent és igaz Isten jelenlétében megszólal, sőt Istent szólítja meg. Luther újra meg újra figyelmeztet: messze jár az önismerettől és az igaz alázattól, akit nem rémít meg az a gondolat, hogy imádságával az élő Isten színe elé kell lépnie.

   Luther persze nem azért inti így az imádkozni szándékozókat, hogy kedvüket szegje. Ellenkezőleg: azt szeretné, ha minden imádkozó megtapasztalhatná az imameghallgatás csodáját. Ennek azonban előfeltétele, hogy az imádkozó tudatában legyen méltatlanságának. Mert meghallgatásra csak az számíthat, aki az egyedüli helyes alapállásból imádkozik: tudatában van, hogy se megjelennie se megszólalnia nincs joga Isten színe előtt, és csak azért nem bátortalanodik el, mert hiszi, hogy nem egyedül és nem a maga igaz voltában bízva kell a szent Isten trónja elé járulnia, és nem a maga értelmére hagyatkozva kell Isten színe előtt megszólalnia.

   Aki helyes alapállásból imádkozik, az Jézus igazságában és a Szentlélek szószólásában bízva járul Isten elé. Hiszi, hogy Isten csak annak a Jézusnak kedvéért nem űzi el színe elől, aki érte is kész volt vérét ontani és életét adni a kereszten. És a helyes alapállásban imádkozó ember Isten színe előtti erőtlenségét tapasztalva hiszi azt, amiről Pál apostol így vall: »És segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön, mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell. A Lélek azonban esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.«

   Luther ezt így summázza: aki a Lélek közbenjárásában bízva imádkozik, soha nem fogalmaz meg elvárásokat a meghallgatás útjára, módjára, mibenlétére vonatkozóan. Kérését mondja el, de a teljesülés útját, módját, formáját Istenre bízza. Nem szab rendet Istennek a meghallgatásra vonatkozóan. Luther kifejezetten kívánatosnak tartja, hogy az ember igyekezzék szélnek ereszteni a meghallgatás mikéntjéről alkotott minden elképzelését. Persze tudja, hogy ez rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. Ezért vigasztalja így az imádkozókat a Római levélről tartott egyetemi előadásában épp a mai alapigéhez fűzött magyarázatban: „Nem rossz jel, sőt a legjobb, ha úgy látszik, kéréseinkkel ellenkező dolgok történnek. Így az sem jó jel, ha  minden pont úgy történik, ahogy vártuk.” Luther ezt az első hallásra meglepő gondolatot így magyarázza: „Úgy vagyunk ezzel, hogy saját cselekedeteinket értjük, mielőtt végrehajtanánk őket. Az Isten cselekedeteit azonban nem értjük egészen addig, míg végbe nem mennek.”  Ha tehát Isten valóban meghallgatta kérésünket és cselekedni kezd, akkor cselekvését nem tudjuk átlátni, és ami történik, abban értelmünk nem tudja felismerni kérésünk teljesülését egészen addig, míg Isten terve meg nem valósult. Akkor a hit végül felismeri: Isten valóban azt adta, amit kértünk, csak más úton, másként és más formában, mint ahogy akkor gondoltuk, amikor kértük.

   De amíg Isten cselekvése folyamatban van, addig a hitel imádkozó nagy kísértést szenved. Úgy érzi, rászedték, és Isten mégis csak olyan Atya, aki kígyót ad gyermekeinek, ha azok halat kérnek tőle, és skorpiót ad a kezükbe, ha tojást kértek. Luther teljes komolysággal állítja, hogy ezt a kísértést minden hittel imádkozónak el kell szenvednie, mielőtt megtapasztalná, hogy Isten meghallgatta és teljesítette kérését. Ebben a kísértésben pedig csak a Szentlélek tudja az ember hitét megtartani. Luther ezért emlékeztet Jézus Lukács evangéliumának 11. fejezetében olvasható ígéretére, hogy Isten mindenek előtt Szentlelket ad azoknak, akik tőle bármit is kérnek. Mert az embernek a Szentlélek világosságára van szüksége ahhoz, hogy felismerje: Isten végül megadta, amit kért.

   Hogy ez mennyire súlyos és komoly dolog, azt a régi Izrael példája igazolja. Jézus születése előtt a jeruzsálemi templomban évtizedeken át éjjel-nappal imádkoztak a Messiás eljöveteléért. A Lukács evangéliumában említett agg prófétanő, Anna, Fánuel leánya, özvegységének 84 esztendeje alatt nap mint nap részt vett ebben az imaközösségben, és részt vett benne az agg Simeon is, de rajtuk kívül nagyon sokan, Biblián kívüli adatokból tudjuk, hogy vagy ötszázan vettek benne részt. De amikor Isten teljesítette ezt az imádságot, ebből a több százból csak ketten ismerték fel a karon ülő kisded Jézusban a Messiást: Anna és Simeon, mert a Szentlélek csak nekik nyilatkoztatta ki. Pedig láthatták a többiek is, ott volt a szemük előtt, és mégsem ismerték fel!

   De nemcsak a templomban, hanem Izrael minden zsinagógájában is nap mint nap hangzott el imádság a Messiás eljöveteléért, ám amikor Jézus belépett ezekbe a zsinagógákba, nem ismerték fel, sőt azzal vádolták, hogy ördögi lélek lakik benne és Belzebubbal, az ördögök fejedelmével cimborál.

   És ez volt a régi Izrael írástudóinak és papjainak nagy tragédiája is. Valamennyien imádkoztak a Messiás eljöveteléért, de amikor ott állt a szemük előtt és beszélt hozzájuk, akkor nem ismerték fel, hanem úgy vélekedtek, hogy Jézus istenkáromló, és ördög szállta meg. Isten teljesítette ugyan a kérésüket, de mivel nem kapták meg a Szentlélek ajándékát, nem tudták felismerni, sőt emberi értelmük az ellenkezőjét vélte felfedezni benne. Ezért nemet mondtak Jézusra, az Isten Lelkével felkent Messiásra, és igent mondtak Barabásra, a rablógyilkos lázadóra. Ennyire veszedelmes dolog, ha az imádkozó ember Szentlélek nélkül, a maga értelmére hagyatkozik az Isten ajándékainak megítélésében! 

   De hála Istennek, Jézus ígérete ma is szilárdan áll: ad az Isten Szentlelket mindenkinek, aki kéri!  És meggyőződésem, hogy Luther a dolog lényegét értette meg: ez az ígéret nemcsak a Szentlélekért való imádságra vonatkozik, hanem minden imádságra! Kérj bármit, ha helyes alapállásból imádkoztál, akkor Isten legelőször Szentlelket fog adni, hogy majd képes legyél felismerni, amikor kérésed teljesült. Mert Isten nem hazudhat! Ő valóban minden imád-ságot meghallgat és teljesít! Még azoknak az imádságát is teljesíti, akik nem veszik komolyan az ő szentségét és igazságát, és saját méltatlan, bűnös voltukról megfeledkezve, úgy kérnek tőle, mintha a legtermészetesebb volna, hogy meghallgatást nyernek. De még ők is meghallgatást nyernek, noha  Szentlélek híján nem képesek felismerni kérésük teljesülését, és megvetik, amit az Isten imádságukra válaszolva adott, és ezzel tetézik vétküket.

   Ezért fontos, hogy Rogate vasárnapján megfogadjuk a minden imádkozónak szóló intelmet: nem elég, ha imádkozunk, de ügyeljünk a helyes alapállásra is! Ne tekintsük magától értődőnek, hogy Isten meghallgat! Emlékezzünk rá szüntelen, hogy Isten előtt nem önmagunkért vagyunk kedvesek, hanem csak Jézusért, aki meghalt értünk! Nem a magunk igazában, hanem az ő igazságában bízva jelenhetünk meg Isten előtt, és csak a Szentlélek támogatásával imádkozhatunk úgy, ahogyan kell, ahogyan Istennek kedves. De ami még ennél is lényegesebb: a Szentlélek ajándékát kell mindenek előtt megkapnunk, hogy Isten ajándékait, amit imánkra feleltül ad, felismerhessük. Imádkozzunk hát mindig teljes alázattal, szívünk teljes bizalmával Jézus ígéretére hagyatkozva: »Ad az Isten Szentlelket mindazoknak, akik kérik!« Ámen.