Igehirdetés Textus: Jel 14,1¨C5
1És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. 2Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak. 3És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről: 4ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, 5és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek. Lk 24,1¨C12
KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!
TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!
A Jelenések könyve tipikusan az a könyv, amihez az írásmagyarázók teológiai iskolázottságuknak megfelelő előfeltevésekkel közelednek.
Vannak, akik megkérdőjelezik a könyv hitelességét. Felemlegetik az első századok teológiai vitáit, melynek eredményeként a könyv nagy nehezen, ¨C ahogy ma mondanánk ¨C , a lécet súrolva került csak be az Újszövetség könyvei közé. Hivatkoznak arra is, hogy János apostol szerzőségét soha, senki nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, igaz, cáfolni sem. Idézik a vitát eldöntő egyházatyák érvelését, akik azt tartották volna nagyobb rossznak, ha egy valóban apostoli eredetű iratot kihagynak az Újszövetség könyveinek jegyzékéből, mintha egy esetleges hamisítványt benne hagynak.
Hivatkoznak még az írásmagyarázók néhány nagy és neves ókori egyházatyára is, akik a Jelenések könyvéről lekicsinylően nyilatkoztak, azt állítva róla, hogy nem apostoli eredetű, hanem koholt apostoli tekintéllyel kívánja a montanista szekta tanítását alátámasztani.
Mások gnosztikus körökből eredeztetik a könyvet, megint mások viszont kimutatják, hogy a könyv szerzője a gnoszticizmus ellen küzdőknek kíván apostoli tekintéllyel bíró lelki fegyvert adni.
Vannak olyan írásmagyarázók is, akik a Keleti egyház gyakorlatára hivatkoznak. A pátriárka által 367-ben kihirdetett konstantinápolyi kánon azzal a feltétellel iktatja a Jelenések könyvét az Újszövetség könyveinek sorába, hogy a nyilvános istentiszteleten való felolvasását megtiltja. Az orthodox egyházak és a görög katolikusok mai napig is tiszteletben tartják ezt a tilalmat. Mert 367-ben és azt követően Keleten már félnek attól, hogy a hiteles apostoli tanítással ellentétesnek tűnő kijelentéseket is tartalmazó könyvből a liturgikus használatban Isten igéjeként olvassanak fel részleteket, hiszen a liturgiát a Keleti egyház minden időben énekelt dogmának, a tiszta tanítás hordozójának és egyben őrzőjének tekintette. Ami a liturgiában úgy hangzik el, mint Isten igéje, annak minden kétséget kizáróan annak kell lennie. A Keleti egyház teológusaiban viszont többek között éppen a ma felolvasott szakasz támaszt ez iránt kételyeket.
Tény, hogy az evangéliumokban ránk maradt jézusi beszédek nem tartalmaznak számokkal kifejezett megszorítást az üdvözülőkre vonatkozóan, és a szüzesség ilyen értelmű felértékelésével sem találkozunk bennük. Az viszont az evangéliumi tudósításokból egyértelműen kitűnik, hogy Jézusnak sok női követője volt, és Jézus a nőket soha nem kívánta kirekeszteni az üdvösségből, miként azt a Jelenések könyvének ma hallott szakasza sokak számára sugallja. Hiszen az üdvözülők száznegyvennégyezerre rúgó gyülekezetét itt kizárólag olyan férfiak alkotják, akik szüzek, mert ¨C így olvassuk ¨C »nőkkel nem szennyezték be magukat«.
Bármilyen figyelemre méltó is ez az érvelés, egy nem elhanyagolható gyengéje van. A Jelenések könyve ugyanis egy szóval sem állítja, hogy csak ez a száznegyvennégyezer fog üdvözülni. Ellenben ők azok, akik »áron vétettek meg az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak.« A zsenge pedig nem a teljesség. A zsenge csak az eleje valaminek.
És most nem árt, ha egy mára már feledésbe merülő történeti tényt idézünk az emlékezetünkbe. Írásos adataink vannak róla, hogy már az első század utolsó harmadában és a második század elején, tehát még az igen magas kort megért János apostol életében, voltak olyan keresztyén családok, amelyekben a fiúgyermekeket kiskoruktól fogva tudatosan a vértanúságra nevelték. Tudom, hogy mai értékrendünk mérlegén ez elképesztő, sőt bűnös fanatizmusnak minősül, de mégis így volt. Ezek a szülők, ¨C akik egyébként maguk sem tértek ki a vértanúság elől ¨C , meg voltak győződve, hogy az örökkévalóságban a Krisztus vértanúit különleges tisztelet fogja övezni, és kiemelt helyük lesz Jézusnak, a megöletett, de örökké élő Báránynak kíséretében. Úgy gondolták, hogy a lehető legjobb sorsot szánják gyermekeiknek, ha kiskoruktól a vértanúságra nevelik őket. Ezért létrehoztak olyan iskolákat, ahol a vértanúhalált megelőző kínvallatásban való helytállásra készítették föl a növendékeket. Mindenek előtt a testi szenvedés megvetését és panasz nélküli tűrését tanították nekik. Ez aszkéta életmódot igényelt, amihez a szüzességi fogadalom magától értődően tartozott hozzá. Ezekben az iskolákban ennek ellenére nem a siralomház légköre uralkodott, és ezt a kereszténység pogány bírálóinak és gyűlölőinek írásaiból tudjuk. Ezek a vértanúhalálra készülő fiatalok állandó örvendezésben éltek, és ha valamitől féltek, akkor az az volt, hogy esetleg méltatlanná vagy alkalmatlanná válnak a nekik szánt sorsra. Az állandó testedzés mellett szorgalmasan tanulmányozták az Írásokat, hogy majdani vallatóik előtt valamiképpen szégyenben ne maradjanak feleleteikkel. A halálos ítéletüket kimondó majdani tárgyalásra úgy készültek, mint egy iskolai vizsgára. A vallatás kínjainak kiállására pedig úgy, mint a sportoló, aki élete nagy versenyére készül, és mindenképpen el akarja nyerni a győzelmi koszorút. A felkészülés során különösen nagy gondot fordítottak a Jézus hatalmát magasztaló és Istent dicsőítő énekek tanulására. Éppen azzal kívánták majdani kínzóikat megszégyeníteni, hogy a testi kínokra, amelyekkel majd Jézus megtagadására akarják rábírni őket, Jézus soha el nem múló királyi uralmát magasztaló énekekkel válaszolnak. Arra készültek, hogy amikor majd bíráik a római törvényben előírt módon felszólítják őket: „Mentsétek az életeteket, és átkozzátok meg Jézus nevét” ¨C ők erre Jézus nevét magasztaló, és lehetőleg mindig új énekkel felelnek. De arra is tudatosan készültek, hogy a kihallgatások és kínvallatások közti éjszakákon a börtönben is Jézus nevét és Isten nevét dicsérő zsoltárokat énekelnek majd. Így sok, szövegében és dallamában is új ének keletkezett a vértanúságra készülő ifjak iskoláiban, és ezeket az énekeket ¨C rajtuk kívül ¨C más valóban nem tanulhatta meg.
Ha most a különböző ellenérvek ismeretében sem vonjuk kétségbe, hogy a Jelenések könyvének János apostol a szerzője, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az apostol nemcsak hogy nem ítéli el azokat a szülőket, akik gyermekeiknek a Jézus nevéért való vértanúságot szánják, hanem vigasztalja és bátorítja őket különös látomásának leírásával: ezek a feltétel nélkül és maradéktalanul Jézusnak felajánlott ifjak nem vesznek el, hanem valóban ők fogják alkotni az Isten Bárányának mennyei kíséretét. Olyan szoros közösségben lesznek vele, mint az üdvözültek közül senki más, és az ő éneküket még a mennyben sem tudja más megtanulni.
De János még valamit hozzátesz: az élethivatásszerűen vállalt mártírium ideje az üldözésekkel együtt el fog múlni. Mire eljön az üldözések vége, ezeknek a mártíroknak a száma is betelik. Ők csupán a zsenge! Bár a zsengét megkülönböztetett tisztelet fogja övezni a mennyben, a gyermekkoruktól fogva tudatosan vértanúságra készülők száma előre meghatározott. Őket az üdvözülők megszámlálhatatlan sokasága fogja követni, akiknek már az ő sorsukban nem kell osztozniuk.
János ezzel azt mondja, hogy az üdvösség keresése nem egyenlő a mártírium keresésével és az aszkézis gyakorlásával. János nem tiltakozik a gondolat ellen, hanem elismeri: igen, lesznek, akiket Isten tisztaságban és feddhetetlenségben őriz meg a vértanúságra, de hozzáteszi: még többen lesznek a bűnösök, akik egyáltalán nem feddhetetlenek, de irgalmat nyernek, és irgalomból mégis bejutnak az üdvösségre, még ha ott dicsőségük mértéke különbözni is fog azokétól, akiket Isten feddhetetlenül, makulátlan tisztaságban őrzött meg.
És János pontosan tudja, hogy az apostolok helye is ez utóbbiak között van, hiszen nagypénteki gyávaságuk és árulásuk óta ők sem feddhetetlenek. János a száznegyvennégyezer feddhetetlent egyáltalán nem példaként állítja olvasói elé! Ellenkezőleg: János arra figyelmeztet, hogy a feddhetetlenek száma lezárt szám, és a kor is, amiben élnek, meghatározott. Következésképpen a később élőknek nem az a dolguk, hogy feddhetetlenségre törekedjenek! Feddhetetlenségre törekedni azért is értelmetlen, mert a feddhetetlenség ajándék. Ellenben a kegyelem az, amit a nem feddhetetleneknek keresniük kell! A kegyelemre viszont éppen a feddhetetlenségre való törekvés tesz alkalmatlanná! Aki feddhetetlenségre törekszik, és előbb-utóbb el is hiteti magával, hogy ő már feddhetetlen, az a legsúlyosabb hazugsággal áltatja magát. Képmutatóvá lesz és kegyetlenné, aki könyörtelenül ítélkezik embertársai fölött, miközben önmagát feddhetetlennek tartja.
Nem véletlen, hogy éppen János levelében találkozunk az ellentmondást nem tűrő kijelentéssel: »Ha azt mondjuk, nincsen bűn mibennünk, magunkat csapjuk be, és igazság nincsen bennünk! De ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten, megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól«. Majd másutt így vall János: »Jézusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.« Nem feddhetetlenné tesz, hanem bocsánatot szerez a bűnre és eltörli örök sorsunkra kiható minden következményét. Ezért a mi énekünk soha nem lehet a feddhetetlenek éneke! Az azoké a keveseké, akiknek ez megadatott! A mi új énekünk csak a kegyelmet kapott és bocsánatot nyert bűnösök hálaéneke lehet. Ám az irgalomból üdvösséget nyert bűnös boldogsága sem kis boldogság! Nem kisebb a feddhetetlenekénél, csak más! Hadd utaljak arra a húsvét utáni történetre, amikor Jézus háromszor szegezi Péternek a kérdést, »Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?« Jézus akkor kétségtelenül háromszori tagadására emlékezteti Pétert, ami azt juttatja eszébe, hogy ő bizony nem feddhetetlen. De ezután Jézus mégis Péterre bízza a nyáj legeltetését, és Péter ebből tudja, hogy bocsánatot nyert a bűne. És ez Pétert kimondhatatlan boldogsággal tölti el! Ez más boldogság, mint a feddhetetlenek boldogsága, de semmi esetre sem kisebb!
Mint ahogy a Magdalai Mária boldogsága sem volt kisebb, amikor Jézus ¨C hét ördögöt űzve ki belőle ¨C , megbocsátotta bűneit. És nem volt kisebb a vámszedő Zákeus boldogsága sem, pedig maga vallotta be, hogy ő aztán egyáltalán nem feddhetetlen. Mint ahogy nem volt feddhetetlen a Jézussal együtt megfeszített lator sem, hiszen maga mondja ki, hogy bűnei méltó büntetését szenvedi. De nincs nála boldogabb haldokló, hiszen Jézus ígéretét hallhatja: »Még ma velem leszel a Paradicsomban!« Ennek a boldogságnak az ízét sejtette meg a középkor tudós elméje, Kopernikusz is, aki halála órájára gondolva semmi mást nem kér, csak azt a kegyelmet, amiben a lator részesült. És ezt annyira komolyan gondolja, hogy már ifjú korában ezt véseti fel pecsétjére jelmondatként: „Nem kérek mást, csak azt a kegyelmet add nekem, Uram, amiben a lator részesült!” Bölcs és hívő ember volt: tudta, hogy ez a kegyelem neki is elég az üdvösséghez.
És Testvéreim, én magamról is tudom, hogy feddhetetlen én sem lehetek. De tudom, hogy nincs is rá szükségem, mert a latornak adott kegyelem nekem is elég. És mindazoknak, akik ma hozzám hasonlóan belátják, hogy még ha törekednének is rá, akkor sem lehetnek soha feddhetetlenek, szeretném azt mondani, hogy nincs is rá szükség! Elég, ha teljes szívvel abban a kegyelemben reménykednek, amiben egykor a Jézussal együtt megfeszített lator részesült! Ezért ha mi nem is tanulhatjuk meg és nem énekelhetjük a száznegyvennégyezer énekét, mégis együtt magasztalhatjuk azt a kegyelmet, ami elég volt a latornak, elég volt Kopernikusznak, és minden bizonnyal elég lesz nekünk is, ha minden önigzaságról lemondunk, és egyedül ebben a kegyelemben reménykedünk! Cantate vasárnapján és az év minden napján, de legfőképpen halálunk óráján ennek a megváltó, megtartó, megmentő kegyelemnek a magasztalása legyen a mi új énekünk! Ámen.