Igehirdetés Textus: 1Pt 1,3–9 

³Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, ⁴arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. ⁵Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. ⁶Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, ⁷hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre. ⁸Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, ⁹mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét. 1Pt 1,3–9

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Amikor Péter apostol levelet ír a Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitínia szórványaiban élő keresztényeknek, a Római Birodalomban állami szinten még nincs keresztényüldözés. Néró uralkodásának első szakaszáról van szó, amikor a császár még hallgat Seneca bölcs tanácsaira. Hogy a Pál apostol és Seneca közti titkos barátság legenda-e csupán,  vagy az első század két vitathatatlanul legműveltebb gondolkodója valóban ismerte egymást, és hatottak egymás gondolkodására, azt kétséget kizáróan se megcáfolni, se megerősíteni nem tudjuk. Az viszont tény, hogy a nyíltan antiszemita Caligula és Claudius egymást követő, csaknem húsz évig tartó uralma után az akkor többségében még zsidó származású keresztények számára Néró trónra lépése reménykeltő fordulat volt. Nérótól ugyanis – nyilván tanítómestere, Seneca hatására – távol állt az antiszemitizmus. Így zsidó származásuk miatt a keresztényeket nem érte több üldözés. Emellett úgy tűnt, hogy Néró kezdeti érdeklődése a keresztények erkölcsisége iránt őszinte. Sokan abban reménykedtek, hogy a császár felismeri, hogy a korrupt államhivatalnokokkal szemben a tiszta kezű és becsületes keresztények lehetnek hatalmának megbízható támaszai. Ezért a távoli provinciákban élő keresztények, akiknek Péter a levelét írja, bíztak benne, hogy a császári hatalomban támaszra találnak majd a helyi keresztényellenes tisztségviselők packázásaival szemben.

   A levél tanúsága szerint ekkor még Péter apostol is bízhatott ebben, különben nem nyilatkozott volna olyan derűlátóan a világi hatalomról, mint ahogy azt a levél harmadik fejezetében teszi, amikor ezt írja: »Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak, mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére.«

   Péter úgy értékeli a hívőknek az előző császárok alatt kiállt szenvedéseit, hogy az hitük próbatétele volt, de ennek most már vége. Kiállták a próbát, és most annak jött el az ideje, hogy mindenki előtt, egykori üldözőik előtt is nyilvánvalóvá legyen az ő igazságuk. Péter úgy gondolja, hogy Néró hatalomra kerülésével beköszöntött az az utolsó idő, amelyben az Isten által már elkészített üdvösség a földön is nyilvánvaló lesz. Más szóval eljött az a kor, amikor a földön is végre helyükre kerülnek a dolgok, és minden annak látszik, ami valójában. Többé nem az igazakkal fognak úgy bánni, mint gonosztevőkkel, és nem a gonosztevőket fogják igazakként magasztalni. És többé nem a fő gonoszokat fogják legnagyobb jótevőjükként tisztelni az emberek.

   Péternek – mint ahogy az első századi kereszténységnek általában – meggyőződése volt, hogy Jézus megváltó halálának és föltámadásának előbb- utóbb e világ rendjére is hatással kell lennie. Előbb utóbb Isten akaratának itt a földön is olyan  közvetlenül és akadálytalanul kell érvényesülnie, mint a mennyben. Előbb-utóbb a földi világ rendjének tükröznie kell a mennyei rendet. Más szóval meg kell valósulnia annak, amiért a hívők az Úrtól tanult imádságban naponta könyörögnek: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

   Péter nem úgy gondolja, hogy ennek majd csak a világvége után, az újjáteremtett égen és földön jön el az ideje. Péterben és az első keresztényekben még elevenen él a messiási üdvkorról szóló ószövetségi próféciák beteljesedésének várása. Ugyanezt a várakozást, ugyanezt a reménységet tükrözi a Jelenések könyvének Krisztus ezer éves uralmáról szóló jövendölése is. Még a végső ítélet, a mostani világ tűzben való elpusztulása előtt, kell jönnie egy olyan időszaknak, amikor Krisztus uralma ezen a földön is megnyilvánul és akadálytalanul érvényesül. És ez az, amit az első keresztények közelre vártak. Nem a világvégét várták közelre – mint azt sok írásmagyarázó állítja – , hanem a gonosz földi uralmának a végét várták közelre, és Krisztus földi uralkodásának a kezdetét.

   Ezért nem csoda, ha Claudius halálának hírét hallva a keresztények úgy gondolták, most jött el a gonosz földi uralmának a vége. Most jött el az idő, amikor egyrészt a zsidóságtól elszenvedett rágalmak, másrészt a zsidógyűlölő császároktól elszenvedett üldözések kiállása után végre a hatalom is értékelni és jutalmazni fogja a keresztények tiszta erkölcsét, és ennek megfelelő pozícióba segíti őket. Más szóval úgy gondolták, hogy Krisztus földi uralma, a messiási üdvkor úgy fog megvalósulni, hogy a befolyással és hatalommal járó pozíciókba mindenhol keresztények kerülnek, és az ő kormányzásuk révén fog mindenhol a béke és az igazság jó rendje megvalósulni a földön. Komolyan remélték, hogy Néró trónra lépésével végre ennek az ideje jött el.  

   Hogy nem sokkal később mekkora csalódásban volt részük, azt mi már pontosan tudjuk. Mert csakhamar kiderült, hogy Néró hatalomra kerülésével nem hogy nem ért véget a gonosz uralma a földön, hanem most fogja kezdetét venni az első államilag intézményesített keresztényüldözési hullám, aminek a Nérótól kezdetben egész mást váró két nagy apostol, Péter is és Pál is áldozatául esik majd.

   »Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.« Mit kezdjünk hát Péternek ezekkel a szavaival? Mondjuk azt, hogy Péter tévedett, mert az üdvösség nem az utolsó időkben lesz nyilvánvaló, és nem is ebben a világban lesz nyilvánvaló, hanem csak az idők vége után, az eljövendő új világban, amit egyébként Péter is vár? Vagy mondjuk azt, hogy Péter csak az utolsó idők eljövetelét illetően tévedett, mert az utolsó idő akkor még nem jött el?  

   »Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.« Péter szavai ma mindnyájunkat számvetésre késztetnek a reménységünk tartalmáról. Mi a mi reménységünk, és mi a keresztény reménység? Csak a végítélet és a mostani világ pusztulását követően eljövő új világra tekinthetünk azzal a reménységgel, hogy ott majd valóság lesz, amiért most csak imádkozhatunk: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”? Mert csak az új földön fog Isten akarata olyan közvetlenül és akadálytalanul érvényesülni, mint ahogy most még csak a mennyben érvényesül? Vagy lehet erre reménységünk már ezen a világon is, netán még a mi életünkben? Ez az a kérdés, amiről Péter apostol igéje ma mindannyiunkat számvetésre hív.

   A történelemből tudjuk, hogy nemcsak az első század kereszténysége gondolta úgy, hogy az utolsó időben él. És tudjuk azt is, hogy nem sokkal később az utolsó idők várása valóban kezdett összemosódni a világvége várásával. A második században élt montanista szekta tagjai már azért költöztek föl a magas hegyekre, hogy közelebb legyenek a mennyhez, amikor a világ végén jönnek az angyalok, hogy a hívőket elragadják a földről és a mennybe vigyék.

   Persze tudjuk azt is, hogy a negyedik század elején az egyház Nagy Konstantin trónra lépéséhez fűzött hasonló reményeket, mint Péter és Pál apostol Néró hatalomra kerüléséhez. És tudjuk azt is, hogy Konstantin idején valóban bekövetkezett a várt fordulat: a császár 311-ben Milánóban kiadott türelmi rendeletével valóban véget vetett az állami szintű keresztényüldözésnek, sőt néhány évvel később tovább ment, és a kereszténységet államvallássá tette, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve állami hivatalt és tisztséget csak keresztények tölthettek be. Konstantin valóban fölismerte azt, amit Péter és Pál annak idején Nérótól hiába remélt: a makulátlan erkölcsű keresztényekre alapozta birodalma közigazgatását.

     Ezzel eljött volna a várt messiási üdvkor, és a keresztények hatalomgyakorlásával megvalósult volna Krisztus közvetlen uralma a földön? A folytatás ismeretében ezt a legkevésbé sem mondhatjuk. Hiszen ahelyett, hogy e kedvezőnek látszó fordulat nyomán megszűnt volna a korrupció, az történt, hogy a tisztségekre pályázó pogányok tömegesen keresztelkedtek meg és tértek be az egyházba, de nem azért mert hitre jutottak, vagy mert vonzotta őket a keresztény erkölcsiség, hanem azért, hogy szívükben a pogányságot megőrizve, hatalmi pozíciókba jussanak, és a hatalmat pont olyan korrupt módon gyakorolják, mint korábban azok, akik nyíltan vállalták a pogányságukat. (Félreértés ne essék: nem az 1990-es magyarországi rendszerváltást követő fejleményekről beszélek. Nem is a 2010-ben bekövetkezett politikai fordulatról. Ha áthallás van a negyedik századi és a huszadik század végi, huszonegyedik század eleji történet között, arról nem én tehetek.)

   Minden esetre megállapíthatjuk, hogy a negyedik században nem vált be a Szent Ágoston államtanában nem sokkal később megfogalmazott gondolat, ami szerint Krisztus királyi uralma akkor valósul meg a földön, ha a világi hatalmat is az egyház gyakorolja. És nem vált be Szent Ágoston államtanának a tizenhatodik században Kálvin által módosított, hadd  mondjam úgy, hogy reverendából civil ruhába átöltöztetett változata sem. Kálvin szerint ugyanis nem az egyháznak, mint intézménynek kell a világ kormányzását átvennie; elég ha civil hívők kerülnek minden hatalmat jelentő pozícióba, és így rajtuk keresztül valósul meg a világ fölötti keresztény kontroll. A genfi reformátor szerint az utolsó időkben így fog megvalósulni Krisztus királyi uralma a földön. Valóban ez lenne a keresztény reménység e világra vonatkozó tartalma? Erősen kétlem.

   Történetileg Kálvinhoz képest újat csak a tizenkilencedik században, Amerikából elindult Jehova tanúi mozgalom tudott mondani. Anélkül, hogy minősíteném ennek az ariánus nézeteket is felelevenítő közösségnek a tanítását, csak azt emelem ki belőle, hogy Krisztusnak a Jelenések könyvében megjövendölt ezer éves földi uralmát szó szerint értik, és azt vallják, hogy a földi uralkodóként megjelenő Krisztus mielőtt átvenné a hatalmat, ítéletet tart, és minden gonosz és hitetlen embert elpusztít, és csak a hívők élhetnek tovább ezer évig földi királyságában.  Hívők alatt pedig azt a száznegyvennégyezer kiválasztottat értik, akik természetesen kizárólag az ő soraikból kerülhetnek ki. Hogy valóban ez volna-e a keresztények reménysége – számomra költői kérdés.

   Mindezek után – ha egyetérteni nem is tudok velük – meg tudom érteni azokat az írásmagyarázókat, akik a Krisztus ezer éves földi uralmára vonatkozó próféciát legszívesebben egyetlen tollvonással kitörölnék a Szentírásból.

   De akkor hogy lehet mégis valamiféle rendet vágni a keresztények e világra vonatkozó reménysége körül kialakult káoszban és zűrzavarban?

   Semmiképpen sem úgy, hogy ezt a reménységet megtagadjuk, és azt mondjuk, hogy Krisztusban nekünk kizárólag csak az eljövendő világra, az örökkévalóságra nézve lehet reménységünk. Bár kétségtelen, hogy ez a reménységünk az elsőrendű. Péter számára is ez volt a legfontosabb. Mégis, ha reformátor eleink örökségéhez méltóan tiszteljük a Szentírást, akkor sem az Ószövetség messiási üdvkorra vonatkozó próféciáit, sem a Jelenések könyve már említett próféciáját nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

   De természetesen nem annak számolgatásával kell foglalkoznunk, hogy az ezekben szereplő utolsó idő vajon a mi napjainkban elkezdődött-e már, és egyáltalán mikor fog elkezdődni. Sokkal inkább ennek az ígéretnek a tartalmára kell összpontosítanunk. És Péter levele ebben a segítségünkre lehet.

   Péter ugyanis abban látta a keresztények addig kiállt szenvedéseinek lényegét, hogy olyan világban kellett élniük, amiben a dolgok másnak látszottak, mint ami a valós természetük. A gonoszokat tartották igazaknak, az igazakat gonoszoknak. Az istenfélőket vádolták istentelenséggel, az istenteleneket pedig istenfélőkként tisztelték. Ne feledjük, hogy az ókori pogányság legfőbb vádja az volt a keresztényekkel szemben, hogy istentelenek, mert egyet sem hajlandóak tisztelni az ősi istenek közül, míg ezzel szemben egy kereszten kivégzett bűnözőt istenítenek. A Péter korában élt keresztények úgy érezhették, hogy egy álarcosbál közepébe toppantak, ahol egyedül csak rajtuk nincsen álarc, de az őket körülvevők éppen az ő fedetlen arcukat tekintik a gonoszság álarcának.

   De lesz-e még valaha olyan kor ezen a földön, amikor minden annak látszik, ami, és mindenkit mindenki olyannak fog látni, amilyen valójában? Vége lesz-e egyszer ezen a földön az álarcosbálnak? Jön-e még olyan kor, amikor csak a valódi gonosztevőket csukják börtönbe, de őket mind oda csukják, és csak azokat övezik tisztelettel, akik valóban tiszteletet érdemelnek? Lesz-e még olyan kor, amikor a jótett meglátja jutalmát, és valóban jutalmat kap, és többé senki sem idézi kificamítva a közmondást: „Minden jótett elnyeri méltó büntetését!” Lesz-e olyan kor, amikor minden becsülettel elvégzett munka automatikusan jó eredményt hoz? Lesz-e olyan idő, amikor nép népre többé fegyvert nem emel, és senki nem indít senki ellen háborút a földön?

   Péter apostol nem téved, amikor erre azt feleli, hogy lesz! Igaz, nem Néróval jött el ez a kor, és nem is Konstantin császár türelmi rendeletével. És nem is Kálvin genfi teokratikus rendőrállamával. De egyszer el fog jönni! Mert az Ószövetség messiási próféciái pont ilyen korról szólnak! És ezeknek a próféciáknak maradéktalanul be kell teljesedniük. Jön még olyan kor, amelyben teljesül Ézsaiás próféciája: »Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja. Nem lesz ott olyan csecsemő, aki csak néhány napig él, sem öreg ember, aki magas kort nem ér. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem ér meg száz évet, átkozottnak számít. Házakat építenek, és laknak bennük, szőlőket ültetnek, és élvezik gyümölcsüket. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy ültetnek, hogy más élvezze. Mert népem élete oly hosszú lesz, mint a fáké. Választottaim maguk élnek munkájuk eredményéből. Nem hiába fáradoznak, nem veszedelemre szülnek, mert az Úr áldott népe ez, ivadékaival együtt. Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki - mondja az Úr.«

   Ez a prófécia még nem az örökkévalóságról szól, hiszen az örökkévalóságban nem lesz többé halál. Ez a prófécia arról szól, hogy lesz olyan idő a földön, amikor senkinek sem kell idő előtt meghalnia.   Hitem szerint ugyanerről a földi korról szól a Jelenések könyvének jövendölése is Krisztus ezer éves uralmáról. Olyan kor lesz ez, ahol – Péter apostol szavaival – »az üdvösség nyilvánvalóvá lesz.« Mert – erre gondol Péter – amikor a levelét írja, még nem nyilvánvaló, hogy azok üdvözülnek, akiket a zsidók éppen akkor eretnekként, a pogány rómaiak pedig istentelenekként üldöznek. De az utolsó időben jön egy olyan kor, amikor ez nyilvánvaló lesz! Senki előtt sem lesz rejtve, hogy azok üdvözülnek, akik Krisztushoz tartoznak, őt vallják Uruknak és neki engedelmeskednek.

   Hogy a mi időnkben jön-e el ez a kor, azt nem tudom megmondani. Egyet azonban tudok: akkor fog eljönni, amikor már elviselhetetlen mértékű lesz a Krisztusban igazán hívők szenvedése a földön. Amikor már mindenki úgy érzi, hogy szinte lehetetlen ebben a világban igaz keresztényként élni. Sőt lehetetlen tisztességesen élni. Akkor Isten nem hagyja cserben azokat, akik mégis hozzá hűségesek akarnak lenni, hanem váratlanul közbelép, és véget vet a gonoszság uralmának.

         Ezért amikor nő a bennünket körülvevő világban a gonosz, akkor nem csüggednünk kell, és főleg nem feladnunk kell a reményt, hanem éppen akkor van igazán okunk a reménységre! Mert Isten hűséges, és sosem hagyja cserben az ő népét! Addig sem hagyja cserben, amíg ebben a világban vándorol, ezen a földön él. Ez az a keresztény reménység, ami biztos, hogy soha nem szégyenül meg. Erre a reménységre hív ma minket is Péter apostol! Ámen.