Igehirdetés Textus: 1Pt 5,1–5

¹A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: ²legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen;  ³ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. ⁴És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. ⁵Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.  ⁶Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.  ⁷Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. 1Pt 5,1–5

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Axiómának nevezik azokat az alapigazságokat, amelyek nem szorulnak bizonyításra, mert igaz voltuk mindenki előtt nyilvánvaló. Leggyakrabban a filozófiában és a matematikában találkozhatunk ezzel a kifejezéssel, de a keresztény hitnek is vannak axiómái. A húsvét utáni második vasárnapon, a Jó Pásztor vasárnapján általában két axiómából szoktunk kiindulni. Az egyik, hogy Jézus az Isten nyájának Jó Pásztora. A másik, hogy a Jó Pásztor nyája az egyház, a hívők gyülekezete.

     Az első axióma valóban megkérdőjelezhetetlen igazság, hiszen a vasárnap evangéliumában maga Jézus jelenti ki: »Én vagyok a Jó Pásztor!« De mi a helyzet a másik axiómával: a nyáj egyenlő az egyházzal, a gyülekezettel, a Krisztusban hívők közösségével? Biztos, hogy Péter apostol erre gondol, amikor a Pontuszban, Galáciában, Kappadóciában és Bitínia szórványaiban élő gyülekezetek presbitereit így szólítja meg: »Legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját!«? Péter sokkal inkább azokra gondol, akik a gyülekezet területén élnek ugyan, de még nem tartoznak a gyülekezethez, mert még nem jutottak el a hitre. De Isten lélekben már felkészítette őket, hogy amikor meghallják a velük egy városban, egy földrajzi térségben élő hívők Krisztusról szóló tanúságtételét, akkor higgyenek, és csatlakozzanak a gyülekezethez. Péter apostol őrájuk gondol, amikor ezt írja a presbitereknek: »Legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját!«  

     A Jézus által is használt képnél maradva, Péter arra figyelmeztet, hogy a gyülekezet az akol, ahová a presbitereknek az adott földrajzi területen élő nyájat be kell terelniük. Más szóval a presbiterekre van bízva az adott körzetben végzendő misszió munkája. 

     A baj az, hogy a presbiterek ez alól a feladat alól kibújva igyekeztek a gyülekezethez tartozó többi hívő fölött uralkodni. Nem abban vetélkedtek, hogy melyikük hozott be több új megtérőt a gyülekezetbe, hanem abban alakult ki köztük a versengés, hogy a már megtértek előtt melyikük szavának legyen nagyobb súlya, melyikük személyét illesse nagyobb tekintély.

     Péter apostol szemében az olyan presbiter súlytalan, aki vezető szerepre törekszik a gyülekezetben, de új megtérőt sosem hozott. Azt pedig egyenesen elviselhetetlennek tartja Péter, ha a gyülekezet már meglévő tagjai közül sokan a presbiterek viszálykodása miatt válnak ki.

     De csak a Péter korabeli első gyülekezetek betegsége volt ez? Azt hiszem, költői a kérdés. De ne feledjük, hogy mindez már csak  következménye egy sokkal nagyobb bajnak! Annak az idők folyamán axiómává lett nézetnek a következménye, amely az Isten nyáját a már meglévő gyülekezetre szűkítette! Péter ezért a mai gyülekezeteket mindenek előtt erre figyelmezteti: az Isten nyája nemcsak ti vagytok, hanem az Isten nyája közöttetek is él, és a legeltetése rátok van bízva! A gyülekezet nem azonos a nyájjal, hanem a gyülekezet egy missziós bázis, amelyre a nyáj legeltetése van bízva. A lelkész és a presbiter tevékenységének területe nagyobbrészt a gyülekezet területén élő nyáj között kell hogy legyen! Mert Istennek népe van abban a városban, melynek területén a gyülekezet él.

     Bár Péter apostol levelében csak a presbiterekhez szól, de tudjuk, hogy az első századi gyülekezetekben a presbiterek gyakorlatilag a később kialakuló klérus: a papság, vagy ha így szimpatikusabb, a lelkészek szerepét töltötték be a gyülekezetekben. 

     A lényegen azonban ez nem változtat: végzetes hiba, ha a gyülekezetben elkülönülnek egymástól  pásztorolók és pásztoroltak! És ebből a szempontból mindegy, hogy a pásztorolók közé csak a lelkészeket, vagy a lelkészeket és a presbitereket soroljuk-e. A huszonegyedik század gyülekezetei a pásztorolók és pásztoroltak gyülekezeten belüli megkülönböztetésének áldozatai, és ezért halálos betegek! Mást mondok: ezért élnek a mai gyülekezetek állandóan a számok rabságában! A gyülekezet bejegyzett tagjait kétségtelenül meg lehet számolni, de ez nem a nyáj lélekszáma! Az Isten nyája ugyanis megszámlálhatatlan! Nem azért, mert olyan sok, hanem azért, mert semmilyen adminisztratív eszközzel nem lehet számon tartani azokat, akik a gyülekezet területén élő nyájat alkotják! Mert ki tudja megszámolni, hogy hány olyan ember él ebben a városban, akinek szívében Isten már kimunkálta, vagy talán éppen most munkálja ki, esetleg holnap, holnapután fogja kimunkálni a hitre jutás, a megtérés lehetőségét! Pedig ők alkotják az Isten köztünk élő nyáját!

     Egy bizonyos: ha nem váltunk szemléletet és nem tanuljuk meg újra, hogy a nyáj szélesebb körű fogalom, mint a gyülekezet, és a gyülekezetek lelkészeinek és minden presbiterének küldetése van a nyáj felé, akkor nincs jövőnk, akkor a gyülekezeteink élhetik tovább a maguk belterjes életet addig, amíg el nem fogynak...

     Ezzel nem akarom lekicsinyelni annak jelentőségét, hogy miként a kép alapjául szolgáló természetes nyájban is mindig vannak juhok, akik már az akolban születnek, úgy a gyülekezethez tartozó hívők gyermekei is, ha hitben nevelik őket, és megkapják a kegyelmet, hogy valóban hitre jussanak, akkor ők egy belső utánpótlás bázisát alkotják. De ez önmagában nem elegendő a gyülekezet növekedéséhez, és a megmaradást is csak ideig-óráig biztosítja.

     Ezért miközben ma Jézusnak a Jó Pásztorról mondott csodálatos szavaira összpontosítjuk figyelmünket, nem feledkezhetünk meg arról, hogy Jézus a múlt vasárnap evangéliumában egy másik képet is használt egyháza gyarapodásának és növekedésének ábrázolására: és ez a halászat képe. A halász eszköze a halászháló, amivel a külső vizekből meríti az utánpótlást. Majdnem azt mondtam, hogy a nyáj utánpótlását, de ez így képzavar lenne, hiszen a halász nem bárányokat fog ki, hanem halakat. De ha a képektől eltekintünk, és csak a jelentésüket nézzük, akkor a zavar is rögtön megszűnik. Hiszen a juhok is és a halak is embereket jelentenek. Részben olyan embereket, akik már bent élnek az egyház közösségében, és részben olyanokat, akik az egyház helyi közösségének, a gyülekezetnek a területén élnek, de – képletesen – még be kell keríteni, hálóba kell fogni őket: a világ külső vizeiről kell behozni őket a gyülekezetbe.

     Nem azért, hogy onnantól kezdve ők is Isten gyermekeivé legyenek, hanem azért, mert Isten már most is szereti őket és gyermekeiként tekint rájuk, és ezért nekik is meg akarja adni az üdvösséghez nélkülözhetetlen hit ajándékát.

     Péter apostol éppen ezért inti alázatra a gyülekezetek presbitereit! És ez az alázat nem mást jelent, mint főhajtást az Isten kiválasztó akarata és kegyelme előtt. Ezt a leckét korábban Péternek is meg kellett tanulnia. Hiszen – mint Az apostolok cselekedeteiről írt könyv tizedik fejezetében  olvassuk – ,     a Cezáreában élő Kornéliusz százados házába ő sem akart elmenni. Azt mondta, hogy Kornéliusz és házanépe csupa pogány római, akiket a világ vizeiről nem kell az egyház hajójába emelni, és semmiképpen sem kell a helyben élő gyülekezet aklába beterelni, mert az olyan lenne, mintha farkasokat terelne a juhakolba. Isten azonban egy látomáson keresztül megmutatta neki, hogy nem így van, mert Kornéliusznak és a házanépéhez tartozóknak szívét ő már előkészítette az evangélium befogadására és a Jézus Krisztusban való hitre. Ezért Péter ne merje tisztátalannak mondani, amit Isten őt megelőzve munkálkodó kiválasztó kegyelme már megtisztított. Péternek csak el kell mennie, és meg fogja tapasztalni, hogy Kornéliusz házában nemcsak nyitott ajtókra, de nyitott szívekre is talál, ha Krisztus evangéliumát hirdeti.

     Mielőtt még abba a gyanúba keverednék, hogy Kálvin predestináció tanának hirdetője lettem, szeretném világossá tenni, hogy itt nem prerdestinációról, nem lelve elrendelésről van szó, hanem Istennek az apostolok és a mindenkori igehirdetők munkáját megelőző kegyelméről. A magvető példázatából kölcsönözve a képet, Isten talajelőkészítő munkájáról van itt szó mindazoknak a szívében, akikben majd jó földbe fog hullani az ige magvetése. Mert akiknek a szívében Isten kegyelme nem végezte még el a talajelőkészítés munkálatait, azok – még ha maga Péter, a főapostol prédikálja is nekik az evangéliumot – , nem fognak hitre jutni. Mert a tanítvány nemcsak nagyobb nem lehet a Mesterénél, de nem is előzheti meg, és türelmetlenül nem vághat elébe a Mester munkájának.

     Az olyan tanítvány – legyen az lelkész vagy presbiter – , aki a számok bűvöletében élve, minden eszközzel a gyülekezet lélekszámának növelésére törekszik, és akár csábító szavakkal, szép ígéretekkel, akár erőnek erejével terel be a gyülekezetbe olyan embereket, akiknek szívében Isten kegyelme még nem végezte el az előkészítés munkáját, az valóban ragadozó farkasokat zár össze bárányokkal, ami a pillanatnyi lélekszám növekedés ellenére hosszabb távon a gyülekezet széteséséhez vezet.

     Péter apostol, aki maga is kemény leckék árán tanulta meg az alázatot, a levél írásakor már tudta, hogy nem neki, és főleg nem a maga bölcsességére hagyatkozva kell kiválasztania azokat, akiket az evangéliummal felkeres, hogy aztán az anyaszentegyház aklába terelhesse őket. Péter megtanulta, hogy – mai kifejezéssel – a misszió célszemélyeinek kiválasztása nem az ő feladata. Mert ezt jelenti, hogy a választás nem minket illet, hanem a választás egyedül Istené! És ez sok esetben nem mást jelent, mint időzítést!

     Mert egyedül Isten látja és tudja, hogy kinek az életében mikor végezheti el eredménnyel a talajelőkészítés munkálatait. Mint ahogy Isten látja azt is, hogy kinek az életében milyen típusú talajjal van dolga, és milyen típusú munkálatokat kell elvégeznie. Mert van akinek az életében előbb gyomlálnia és bozótot irtania kell, és van akinek az életében követ kell törnie, sziklát zúznia ahhoz, hogy az ige magja termőtalajra találhasson. Mindezt egyedül Isten látja, és azoknak, akikre az ige magjának vetése van bízva, bizalommal kell lenniük iránta, hogy Isten tudja a dolgát, és az általa alkalmasnak ítélt időben el is végzi. Ez a bizalom is hozzátartozik Péter apostol alázatához. És ilyen alázatra szólítja a gyülekezetek presbitereit is.

     A hit alázatát nem ismerő értelem persze rögtön tiltakozik, és azt kiáltja, hogy az ilyen önkényes személyválogatás nem egyeztethető össze Isten igazságosságával. És az értelem ilyenkor hajánál fogva rángatja elő Pál apostol 1Tim 2,4-ből jól ismert, sokszor emlegetett kijelentését, mely szerint Isten »azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.« Mert az értelem nem képes belátni azt, ami csak a hit alázatával és a hit Istenbe vetett feltétlen bizalmával sejthető titok: hogy egyedül Istené a választás, az nem azt jelenti, hogy Isten önkényesen választ, hanem csak azt jelenti, hogy ő nem emberi, hanem isteni belátás szerint választja ki azokat, akikben éppen most el tudja végezni előkészítő munkáját. Így a választása csupán időzítés, mert ő az általa alkalmasnak ítélt időben mindenkiben el akarja végezni üdvözítő munkáját, mert ő valóban »azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.«

     De ha mi a hit alázatanélkül, Isten időzítését figyelmen kívül hagyva, őt megelőzve akarjuk behozni a gyülekezetbe az általunk kiszemelt embereket, akkor csak megnehezítjük, vagy akár el is lehetetlenítjük Isten munkáját ezeknek az embereknek az életében. Mert ha valakinek az ige magvetését elfojtani képes gazzal és bozóttal van tele a szíve, azt Isten sokkal könnyebben tudja kigyomlálni, mielőtt még az ige magja fejlődni kezdene benne, hiszen a konkolyt nehéz kitépni úgy, hogy a közte sarjadó búza épségben maradjon. És akinek köves, sziklás talaj a szíve, azt Isten könnyebben tudja feltörni, mielőtt a hit csírái kikeltek benne, mert a kövek között, sziklák repedéseiben sarjadó, gyökértelen és gyenge hit megbotránkozik és elsorvad, ha Isten pöröllyel és kőtörő kalapáccsal jelenik meg az ilyen ember életében.

     A hitnek Péter apostol által már megtanult alázatára azonban nemcsak azért van szükségünk, hogy türelmetlenül elébe ne vágjunk Isten lelkekben végzett előkészítő munkájának, hanem azért is, hogy engedelmesen elinduljunk azokhoz, akiknek szívében Isten már szétzúzta a sziklákat és a köveket, kigyomlálta a gazt és fölszántotta a földet. Ilyenkor a kudarctól való félelem nélkül indulhatunk, mint ahogy Kornéliusz házába érve Péternek sem kellett kudarccal szembenéznie. Ilyenkor egyedül csak értelmünk akadékoskodását kell legyőznünk, mint ahogy Péternek is félre kellett tennie a pogány római katonákkal és általában a pogányokkal szembeni minden előítéletét. Így Péter missziója ott ért el látványos eredményt, ahová a saját eszét követve el sem indult volna. És ez ma sincs másként. De azt hiszem, inkább így kell mondanom: ma sem lenne másként.

     Mert előítéletei nemcsak Péternek voltak. Valljuk meg: bőven vannak nekünk is. Mi is hosszan tudjuk sorolni, kik azok, akik a gyülekezet területén élnek ugyan, mégsem érezzük kívánatosnak, hogy megjelenjenek a gyülekezetben, és ezért nem érzünk semmi indítást, hogy felkeressük őket az evangéliummal. Mert – miként egykor a Kornéliusz hívását elutasító Péter – mi is csak az értelmünk és az erkölcsi érzékünk indítására tudunk bárhová elindulni, az Isten Lelkének indítására viszont rendre nem mozdulunk.

     Hogy mégis milyen irányban kellene mozdulnunk, abban az Isten nyájának Főpásztora a maga példájával siet segítségünkre. Ő földi működése kezdetén, a názáreti zsinagógában így foglalta össze missziói programját: »Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.« 

     Szegények, foglyok, vakok, megkínzottak. Ők az Úr Lelkével fölkent Főpásztor missziójának első számú célszemélyei. Ők voltak egykor, és ők ma is. És nincsen olyan gyülekezet, amelynek a területén ilyenek ne élnének. Csak a mi szívünk szegény hozzá szeretetben, hogy szenvedéseiket átérezze. A mi értelmünk foglya a velük szembeni előítéleteknek, és a mi szemünk vak a meglátásukhoz.

     Péter kétségtelenül nem ebben az összefüggésben, hanem a gyülekezeten belüli generációs ellentétek miatt ajánlja a levél olvasinak figyelmébe, hogy »Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.« Ma mégis szabad az apostol intelmét az egyházra és minden gyülekezetre bízott misszió munkájára alkalmaznunk. Ha az alázatról megfeledkezve, mi magunk akarjuk a misszió irányát megszabni, számolnunk kell azzal, hogy Isten ellenállásába ütközünk. Ha viszont a nyáj Főpásztora, a föltámadt Krisztus által mutatott irányba indulunk, akkor bizonyosak lehetünk, hogy Isten kegyelmével támogat bennünket.

     Ezért ha nincs eredménye annak a törekvésünknek, hogy Istennek a köztünk élő nyáját a gyülekezet aklába gyűjtsük, akkor ezt semmi másnak, mint a mi alázatunk hiányának kell tulajdonítanunk. De ahogy Isten Pétert, a főapostolt is megtudta tanítani az igaz alázatra, úgy bennünket is megtaníthat, ha megalázzuk magunkat Isten hatalmas keze alatt, és rábízzuk magunkat az ígéretre: »Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.« Ámen.