Igehirdetés Textus: Jn 21,1–14 

¹Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg:  ²együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, és Nátánaél, a galileai Kánából és Zebedeus fiai; a tanítványok közül pedig még kettő. ³Simon Péter így szólt hozzájuk: "Elmegyek halászni." Ők erre ezt mondták: "Mi is elmegyünk veled." Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. ⁴Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. ⁵Jézus ekkor megkérdezte tőlük: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?" Így válaszoltak neki: "Nincs." ⁶Ő pedig ezt mondta nekik: "Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!" Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. ⁷Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: "Az Úr az!" Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felső ruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. ⁸A többi tanítvány pedig a hajón jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. ⁹Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret. ¹⁰Jézus így szólt hozzájuk: "Hozzatok a most fogott halakból!" ¹¹Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. ¹²Jézus erre ezt mondta nekik: "Jöjjetek, egyetek!" A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. ¹³Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik; ugyanúgy a halat is. ¹⁴Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül. Jn 21,1–14

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Egy csodálatos halfogásról Lukács evangéliumának 5. fejezetében is olvashatunk, amelynek végén Jézus így szól Péterhez: »Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!« Mindez Jézus földi működésének kezdetén történik. Péter azonban ezzel az új küldetésével szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni. Még a feltámadt Jézussal való húsvéti találkozás után sem. Továbbra is régi mestersége szerint akarja űzni a halászatot. Azt mondja társainak, Tamásnak, Natánaelnek és Zebedeus két fiának, Jakabnak és Jánosnak: »Elmegyek halászni.« Mire őkazt felelik: »Mi is elmegyünk veled.« És nem egy missziói körútra indulnak, mint ahogy az az emberhalászokhoz illene, hanem kihajóznak a János által Tibériás tengerként emlegetett Genezáreti tóra.

   A helyszín tehát ugyanaz, mint Lukácsnál, csak más néven. És attól eltekintve, hogy Jánosnál ez húsvét utáni történet, a halászat lefolyása kísértetiesen hasonlít a Lukács által elbeszélthez.  Ez sok fejtörést okoz az írásmagyarázóknak, különösen azoknak, akik abból indulnak ki, hogy ilyen csodának a tanítványok csak egyszer lehettek részesei. Fölteszik a kérdést, hogy a két evangélista közül melyik emlékezett jobban a halfogási csoda időpontjára. Ha azonban figyelmesen olvassuk János tudósítását, kitűnik, hogy az ő elbeszélése eleve feltételezi egy ehhez hasonló csoda korábbi megtörténtét. A tanítványok engedelmessége, ahogyan Jézus szavára azonnal, vita nélkül kivetik a hálót, másként nem érthető. Ez arra utal hogy volt már ilyen tapasztalatuk. Lukács elbeszélésében a történet nem indul ilyen simán. Ott is arról van szó, hogy a tanítványok egész éjszaka kint voltak a vízen, de eredménytelenül. Nem fogtak semmit, és reggel már a hálóikat tisztogatták a beleakadt hínártól, amikor Jézus rájuk parancsol: »Evezzetek a mélyre és vessétek ki a hálót!« Péter akkor tiltakozik. Mint tapasztalt halász tudja, hogy a tavon a halászat ideje éjszaka van. Ha éjjel semmit sem fogtak, reggel nincs esélye, hogy ez sikerülhet. Csak a hálók fognak újra összepiszkolódni, pedig éppen most tisztította ki őket. Zsörtölődik, hogy kárba vész a munkája, de azért – Jézus szavára – mégis beevez és kiveti a hálót. Lukács történetében az a döntő, hogy Péter tudja: Jézus szavára akkor is érdemes próbálkozni, ha emberi ésszel a fáradozás eleve kudarcra van ítélve. Abban a történetben Péternek nincs kétsége: Jézus az, akinek a szavára cselekszik! János húsvét utáni történetében azonban éppen ez az első szembeötlő különbség. Péter és a tanítványok most nem tudják biztosan, hogy kinek a szavára cselekszenek. Pontosabban a szavak már ismerősek, csak éppen a személyt nem ismerik fel, akitől a szavakat hallják. János, a szeretett tanítvány, aki maga is részese az eseményeknek, kertelés nélkül meg is mondja: a tanítványok nem tudták, hogy Jézus az! Nem ismerték fel Jézust. Csak a szavai csengtek ismerősen, és ezért cselekedtek ellenkezés nélkül. És lám, az egykor történtek kezdenek megismétlődni: a háló váratlanul tele van hatalmas méretű halakkal, szám szerint százötvenhárommal. A tanítványok közül János az, aki azonnal kapcsol: senki másnak, csak Jézus szavának lehet ilyen hatalma! A parton álló ismeretlen nem lehet más, csak Jézus. Oda is szól Péternek: »Az Úr az!« És többé Péternek sincs kétsége: beveti magát a vízbe, hogy úszva előbb érjen partot, mint a nehézkesen mozgó hajó. De előbb felső ruháját is magára ölti, hiszen a halálból föltámadt, győztes Úr előtt mégsem illik meztelen felsőtesttel megjelenni. Azelőtt ez nem feszélyezte volna, de most kínosnak érezné. Ha csuromvizesen is, de mégis ruhában akar megállni Jézus előtt. Hiszen egy földi uralkodó elé sem járulhatna meztelenül, Péter pedig akkor már Isten eljövendő országának királyát tiszteli Jézusban.

   De János nem titkolja, hogy a feltámadása után már harmadízben megjelenő Jézus arcvonásait a tanítványok a háló kivonása után sem ismerik fel. Mégsem merik megkérdezni: »Ki vagy te?« -, mert nincs kétségük, hogy Jézus az. Nem lehet más! Hiszen a szavak az ő szavai, és ezeknek a szavaknak ugyanolyan hatalmuk van, mint régen. És a tanítványok számára éppen ebben van a lecke, amit e többitől eltérő, különleges Krisztus-megjelenés során a meg kell tanulniuk: Jézus szavai akkor is Jézus szavai, és ezeknek a szavaknak akkor is hatalmuk van, ha abban, aki kimondja őket, Jézus arcvonásai nem ismerhetők fel. És ha a szavak Jézuséi, akkor az sem kétséges, hogy Jézus az, aki beszél, még ha a beszélő egyébként nem emlékeztet Jézusra. 

   Ott és akkor persze valóban Jézus volt személyesen, aki a tanítványokhoz szólt. Testi kilétének felismerhetetlenné tételével arra tanította az apostolokat, hogy amikor majd személyesen nem ő lesz az, aki szól, az ő szavait akkor is ő mondja. Mintegy kölcsön veszi hozzá a beszélő száját. Az apostoloknak ebből a rájuk bízott küldetés titkát kellett megérteniük. Jézus maga fog beszélni általuk, amikor az ő igéjét szólják. És szava ugyanolyan hatalmat fog hordozni, mint régen, amikor testben járt közöttük. Amikor például megtörik majd a kenyeret, és Jézus nevében azt mondják: »Ez az én testem«, akkor ezek az igék pont olyan hatalommal bírnak majd, mint amikor az utolsó vacsorán Jézus először mondta ki őket. Persze lesz, amikor az apostolok Jézus nevében kimondott szavai erőtlennek bizonyulnak majd, hiszen Jézus földi működése során is szava gyakran ütközött ellenállásba a hallgatók hitetlensége és ke-ményszívűsége miatt.

   A húsvét utáni Krisztus-megjelenések közül egy sem volt öncélú, és egynek sem csupán az volt a célja, hogy a föltámadás valóságáról meggyőzze az apostolokat. Ezek a megjelenések akár canonica-visitatio-ként is felfoghatók, más szóval a halál fölött győztes Főpásztor látogatásaként földön zarándokló egyházában.

   Ezek a húsvétot követő negyven nap-ban többször és többféle módon ismétlődő látogatások az apostolok felkészítését célozzák arra az időre, amikor ilyen látogatások már nem lesznek, amikor valami más lesz helyettük: a megígért Szentlélek vezetése alatt kell az apostoloknak küldetésüket teljesíteniük. Az apostoloknak még Pünkösd előtt kell megérteniük, hogy a kiáradó Szentlélek nem fog mást tenni, mint hogy Jézusnak az apostolok által hirdetett igéjét Péter beszédéből, János beszédéből, Jakab beszédéből Jézus beszédévé teszi a hallgatók szívében. Pontosan úgy, ahogy a testileg fel nem ismerhető Jézus szavait Jézus szavaiként fogadták az eredménytelen halászat után partra szálló apostolok.

   A Szentléleknek ez a Jézus szavait megelevenítő munkája hozza létre és teremti az egyházat, immár kétezer esztendeje. Ahol működik a Szentlélek, ott Jézus beszédeként hallgatják az igehirdetést, és ott egyház van. Ahol nem működik a Szentlélek, ott lehet templom, lehetnek istentiszteletek, szólhat az ige, mégsincs egyház, mert a hallgatók emberi szóként hallgatják az igét, és úgy is mérlegelik, mint emberi beszédet: mi az, amit jónak és hasznosnak találnak benne, mi az, amit nem; mit tartanak érdemesnek, hogy megfogadjanak belőle, és mi az, amit szerintük nem kell meghallani.

   Más szóval, ahol nem működik a Szentlélek, ott a hallgatók bírái lesznek az igének, és innen már csak egy lépés, hogy az ige hirdetőjének is. Ahol viszont működik a Szentlélek, ott a hallgató találja magát az ige ítélőszéke előtt. És akkor ott valóban egyház van, és nem vallásos emberek klubrendezvénye.

   Ahol pedig egyház van, ott a Jézust feltétel nélkül követő és elkötelezetten szolgáló emberek gyülekezete van, ahol senki sem emberi elismerést keresve végzi a szolgálatát, hanem mindenki úgy teszi a dolgát, mint aki tudja, hogy az Úrnak szolgál. Annak az Úrnak, akinek nem előlegez, hanem tartozást törleszt, hiszen tudja, hogy egész életével az adósa. Úgy ahogy Péter is tudta, most már egész életével adósa annak a Jézusnak, akit nagypéntek hajnalán elárult és háromszor megtagadott, és aki mégis megbocsátott neki és újra rábízta nyája legeltetését. Hiszen a történet folytatását jól ismerjük: a háromszor tagadó Péternek háromszor kell megvallania, hogy jobban szereti Jézust, mint a többi tanítvány, hogy aztán háromszor hallja Jézus megbízását: »Legeltesd az én juhaimat!« És a történet végén Jézus az iránt sem hagy kétséget, hogy Péternek majd követnie kell Mesterét a kereszthalál elszenvedésében is, hiszen Jézus szavait nem lehet másként érteni: »amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod«. De Pétert ez a jövendölés nem keseríti el, nem ejti kétségbe, hanem örömmel vállalja, mert tudja, hogy ez annak a jele, hogy a Mester nem vetette el őt, noha ő háromszor is megtagadta. Péter most már tudja, hogy a Jézus követésében föláldozott élet nem veszteség, hanem mindenek fölött való nagy nyereség!

   A kérdés az, hogy ezt mi is tudjuk-e?! Fel tudjuk-e fogni és el tudjuk-e fogadni, hogy itt a földön bizony csak három darab szög a bére az Isten és a Krisztus szolgálatának, de ez a három szög többet jelent a világ minden aranyánál és ezüstjénél egy rakásba hordva! Luther így mondta: ez a három szög, meg a gúny ostorcsapásai és tövisei a Krisztus megszentelt relikviái, amelyeknél nagyobb kitüntetést itt a földön ember nem kaphat.

   Ezek a relikviák azok, amelyek hiteles keresztyénné tesznek! Csupán az a kérdés, hogy vállalod-e ezeknek a viselését, vagy azt mondod, köszönöd, de nem kérsz belőlük? Ha elfogadod a Krisztus megszentelt hagyatékát, annak az lesz a jele, hogy Péterrel együtt elfogadod az Isten igéjének ítéletét: »Keresztre azzal az emberrel, aki most vagy!« -, mert annak az embernek, aki most vagy, semmivé kell lennie, meg kell halnia ahhoz, hogy Isten gyermekeként újjászülethess.

     Ha Krisztus hagyatékát elfogadva, többé nem te bírálod az Isten igéjét, hanem aláveted magad az ige ítéletének, akkor és csak akkor lesz részed abban az újjászületésben, amire a mai vasárnap ősi introitusának éppen Péter leveléből vett antifónája utal: »Quasimodo geniti infantes, rationabiles, sine dolo lac concupiscite!«  »Mint az újszülött csecsemők, az igének hamisítatlan tejét kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre!«

   A csecsemő pedig nem bírálja a tejet, hanem úgy szívja magába, mint az életet! És ez a hamisítatlen tej nem más, mint a logos to staourou, a kereszt igéje! – ami a törvény igazságát kereső zsidónak botrány, a filozófiát kereső hellénnek ostobaság, de a hívőnek az Isten ereje és bölcsessége. Mert a hívő tudja, hogy egyedül a kereszt elfogadásából támad a többé el nem orozható és meg nem semmisíthető élet, mert így tetszett az Istennek, aki Egyszülött Fiát kereszthalálra adta azért, hogy Örök Élet Fejedelmévé tegye.

         Ezért akik őt követik, soha nem lesznek vesztesek, hanem – még ha a világ gúnyt űz is belőlük – , mindig ők a nyertesek, mert a halálból föltámadt Krisztus az ő Uruk, és győzelmét egy napon velük is meg fogja osztani, mint ahogy megosztotta már sokakkal, ezrekkel és milliókkal, mindazokkal, akik életük során zúgolódás nélkül fogadták el a keresztet, bosszúvágy nélkül, kínzóiknak megbocsátva itták ki a keserű poharat, és meg tudtak halni önmaguk vágyai és álmai számára, hogy Isten tervéért élhessenek és életükkel másokat gazdagítsanak. Ők már ott vannak a győzedelmes Krisztus oldalán, ahol keresztségünk órájától fogva számunkra is van fenntartott hely, ha itt a földön a keresztutat járó Krisztus nyomdokába lépve győzelmesen vívjuk meg a hit mindennapi küzdelmét, soha nem mások ellen, hanem mindig önmagunk ellen, naponta keresztre feszítve és halálba küldve önző énünket, hogy megszülessék bennünk az az új ember, aki nap mint nap megújul a Krisztus képére. Ámen.