Bevezetés

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

        GYÜLEKEZET: Ámen.

Bevezető zsoltár

   Mily szép és gyönyörű, ha a testvérek  

   egyetértenek: mindig bővölködnek az Úr  

   áldásában és az életben. Zsolt 133,1.3  Zsolt 119,1; 147,2–3.11

        Boldogok, akiknek útja tökéletes,

              akik az Úr törvénye szerint járnak.

        Fölépíti templomát az Úr,

              összegyűjti népe szétszóródott fiait.

        Meggyógyítja a megtört szívűeket,

              és bekötözi minden sebüket.

        Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr,

              azokban, akik bíznak kegyelmében.

GYÜLEKEZET: énekvers, kis glória

   Mily szép és gyönyörű, ha a testvérek  

   egyetértenek: mindig bővölködnek az Úr  

   áldásában és az életben. Zsolt 133,1.3

Üdvözlés, bűnvallás, kyrie

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!            Testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg bűneinket! Vallom és bánom, irgalmas Istenem, hogy nem szerettelek téged mindennél jobban, embertársaimat sem szerettem, mint magamat. Légy hozzám kegyelmes, és teremts újjá irgalmaddal, hogy neved dicsőségére éljek, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

    GYÜLEKEZET: énekvers, kyrie

Kegyelemhirdetés, Isten dicsőítése

Bízzatok, testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által,akiben van a mi váltságunk az ő vére által: bűneink bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint. Ef 1,7  Áldásra emelt kézzel: Én pedig feltámadott Urunk megbízásából feloldozlak benneteket bűneitekből az Atya, †a Fiú és a Szentlélek nevében. Járjatok új életben a Szentlélek erejével!

Glória

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

        GYÜLEKEZET: énekvers, nagy glória

Rövid imádság: óegyházi kollekta

Imádkozzunk! Mindenható Isten! Szánd meg népedet: teremts újra egységet szétszakadt egyházadban, amelyet egy reménységre hívtál el a világ egyetlen Megváltója, Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.  

Lekciók

Hallgassa meg a keresztény gyülekezet a Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap prófétai igéjét Ézsaiás könyvének 49. fejezetéből, az 1. verstől:

¹Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már anyám méhében elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. ²Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. ³Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izrael, rajtad mutatom meg dicsőségemet! ⁴Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.  ⁵Most pedig ezt mondja az Úr, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izraelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az Úr, Istenemnél van az erőm. ⁶Ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig. Ézs 49,1–6

A vasárnap evangéliuma megírva található a Lukács írása szerinti evangélium 14. fejezetében, az 1. verstől:

¹Amikor egyszer szombaton [Jézus] bement a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. ²Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. ³Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: "Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?" ⁴De ők hallgattak. Erre kézenfogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. ⁵Hozzájuk pedig így szólt: "Vajon, ha közületek valakinek a fia, vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?" ⁶Nem tudtak erre mit felelni. ⁷Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor észrevette, hogyan válogatják a főhelyeket: ⁸"Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. ⁹És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyet! - akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. ¹⁰Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! - s akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. ¹¹Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik." Lk 14,1 - 11

Boldogok, akik hallgatják és megtartják Isten beszédeit!

Hitvallás

Magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent! Mondjuk el az Apostoli hitvallást!

            Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében,

            és Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra,  harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a  mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.        

        Hiszek Szentlélekben, hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ének

Igehirdetés

Textus: Efezus 4,11–16

¹¹És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, ¹²hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, ¹³míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, ¹⁴hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; ¹⁵hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. ¹⁶Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben. Ef 4,11–16

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

A Szentháromság ünnepe utáni tizenhetedik vasárnap az egyház egységéért való imádság vasárnapja.

        Mindenek előtt látnunk kell, hogy Pál apostol nem úgy gondolkodik az egyház egységéről, hogy sokféle egyháztest illeszkedik egyetlen Főhöz. Pál az egyházat nem egy egyfejű és soktestű szörnyhöz hasonlítja, hanem Krisztus testének mondja: egyetlen testnek, ami az egyetlen Főhöz, Krisztushoz tartozik. Ez azt is jelenti, hogy az egyházat a Fejéről, Krisztusról lehet felismerni.

        Persze az egyház olyan különleges valóság, aminek itt a földön csak a teste látható, a Feje viszont láthatatlan. A Fejet, Krisztust, a menny dicsőségének felhője rejti el a földi tekintet elől. Ugyanakkor  az egyes testrészeket és a tagokat nézve nagyon nehéz, szinte lehetetlen fölismerni, hogy egyetlen Fejhez tartoznak. Valóban az a benyomásunk, mintha nem is egyetlen testről volna szó, hanem sokról. De – mint már mondtam – az egyház mégsem egy egyfejű és sok testű szörny, hanem a földön élő részei minden ellentétes látszat dacára egyetlen testet alkotnak. De mivel ez nem nyilvánvaló, az egyház itt a földön – mint Luther is mondja – a hit tárgya.

        »Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat« – mondjuk minden vasárnap az Apostoli hitvallás szavaival, anélkül, hogy végiggondolnánk: miért is kell az egyházat hinni? Pedig a válasz nagyon egyszerű: azért, mert az egyház földön élő és földi szemmel látható teste még korántsem a mennyben megdicsőült Főnek, krisztusnak a tükörképe.

        Tulajdonképpen ezzel a keserű tapasztalattal küzd Az efezusiaknak írt levélben Pál apostol is. Amikor arról beszél, hogy a test földön élő tagjainak el kell jutniuk a felnőttkorra, »a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére«, akkor arra gondol, hogy a tagok mindegyikén felismerhetővé kell válnia, hogy Krisztushoz, a Főhöz tartozik.

        Amikor más alkalommal Pál nem a test képét alkalmazza az egyházra, akkor úgy fogalmaz, hogy a hívőkön – földi életük során – Krisztus képének kell kiábrázolódnia. És úgy beszél erről, mint ami nem egyik napról a másikra történik, hanem egy hosszadalmas és nehéz, sőt fájdalmas folyamat, mert a test kívánságainak naponkénti megfeszítésével jár.

        Most már Az efezusiakhoz írt levél képénél maradva, »a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére« csak ennek a hosszú és fájdalmas folyamatnak az eredményeként lehet eljutni. És ráadásul ez a folyamat – ma divatos szóval élve – „többsebességű”. És éppen azért, mert többsebességű folyamatról van szó, a földi egyházat fennállása óta széteséssel és megsemmisüléssel fenyegeti.

        A történelem folyamán egyes egyházrészek valóban meg is semmisültek. Gondoljunk az első évszázadokban az egyház vezető erejét jelentő egyiptomi és kis-ázsiai kereszténység szinte nyomtalan eltűnésére az iszlám hetedik századi térhódítása idején. Ma hihetetlenül hangzik, de a hetedik századig a római püspöknek, akit már akkor is pápának neveztek, szinte semmi tekintélye és hatalma nem volt. Az egyiptomi Alexandria, és a szíriai Antióchia pátriárkája volt a két vezető tekintély. A vitás tanítási kérdésekben nekik kellett megegyezésre jutniuk, és amiben ők megállapodtak, arra a többi püspök – beleértve a római pápát és a konstantinápolyi páriárkát is – egyszerűen rábólintott. Természetesen az alexandriai és az antióchiai pátriárkák nemcsak személyükben voltak kiváló teológusok, hanem mindkettőjük számára rendkívül magas színvonalú teológiai iskola jelentette a szellemi hátteret.

        Így az egyház már az első hét században is „többsebességű” volt, mégis egységes tudott lenni, mert a Krisztus megismerésében – területi politikai és kulturális adottságok miatt is – előbbre járó egyházrészekhez készséggel igazodott a többi.

        Amikor azonban az iszlám az alexandriai és antióchiai teológiai iskolákat elpusztította, az egyház életének irányítása a két politikai hatalmi centrum, Róma és Bizánc kezébe került, ahol nem volt a tanításbeli kérdéseket teológus módon megvitatni tudó,  a Szentírásban jártas egyházi vezető réteg. Akkoriban a római pápákat és püspökeiket éppúgy, mint a konstantinápolyi pátriárkákat és püspökeiket nem a teológiában és a Szentírásban való jártasság jellemezte, hiszen sokan közülük írni-olvasni is alig tudtak. Viszont annál aktívabban vettek részt a birodalmi politika cselszövéseiben.  Rómában pedig a pápa egyenesen magának igényelte az egykori császárok hatalmát, mindenek előtt Konstantin császár bizonyítottan későbbi eredetű, hamis végrendeletére, a »Donatio Constantini«-re hivatkozva, ami szerint Konstantin a nyugati birodalom trónját a pápára hagyta örökségül.

         Mai képpel élve, azt lehet mondani, hogy a hetedik században a teológiai munka ötödik sebességfokozatból kettesbe kapcsolt vissza, és a hatalmi harcoknak adta át helyét. Ez vezetett az 1054-ben bekövetkezett – Kelet és Nyugat közti – első nagy egyházszakadáshoz.     

        Ami a teológiai eszmélődést illeti, a keleti egyházban a hetedik században szinte megállt az élet. Alexandria és Antióchia pusztulása után új teológiai iskolák nem jöttek létre. A teológiát kizárólag a kolostorokban művelték, és ez is csak abból állt, hogy a régi alexandriai és antióchiai szerzők itt-ott, sokszor csak töredékesen megmaradt műveit próbálták összegyűjtetni. A keleti egyház teológiája mai napig is alapvetően ezeknek a régi szerzőknek a műveire támaszkodik.

        Nyugaton kicsit másként alakult a helyzet. Ott nem állt meg a teológiai fejlődés, viszont –  és ez talán még nagyobb baj – szinte teljesen elszakadt a régi gyökerektől. A teológia nyelve a Róma irányítása alatti egyházban görögről latinra váltott, és ez a tanítás kérdéseiben beláthatatlan félreértésekhez és torzulásokhoz vezetett. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: így lett a páskavacsora hálaadás-kelyhét jelentő eucharisztiából sacrificium, azaz engesztelő miseáldozat. És így lett a szent szolgálatot, a liturgiát végző személyből, görögül liturgoszból, latinul sacerdos, azaz áldozópap. Majd egy idő után a római pápa felvette a pogány római vallás főpapjának, a pontifex maximusnak a címét is. A görögben a holtak hazáját jelentő Hádeszből – az Apostoli hitvallás eredeti görög szövegében is ez áll ott, ahol mi Krisztus poklokra való alászállását említjük – , így lett a latinban infernum, azaz pokol, amit később úgynevezett tornáccal is elláttak, ezzel létrehozva a purgatoriumot, a tisztítóhelyet. Ez jól megalapozta a búcsú tanát, ami aztán a pénzért árult bűnbocsánattal a Róma vezette Nyugati egyház nemcsak tanításbeli, de morális romlásának is a tetőpontját jelentette a középkorban.

        A szerzetesi teológia azonban egy-egy elszigetelt közösségben még ekkor is őrzött valamit a Krisztus ismeretéből. Ilyen szellemi műhely volt Németországban a Szent Ágoston rend erfurti kolostora is. Nem véletlen, hogy a szerzetesi pályafutását éppen itt kezdő Lutherból lett az a reformátor, akinek a munkássága nyomán a Krisztus megismerésére való törekvés újra erőre kapott, és magasabb sebességfokozatba kapcsolt a Nyugati egyház jelentős részében. Ha a hit egysége így nem is valósult meg, sőt a hit egyes kérdéseiben növekvőben vannak a különbségek, a reformáció kora óta mégis folyamatos a törekvés az egyházban a Krisztusban való nagykorúság elérésére, és  az utóbbi hatvan-hetven esztendőben a hit egységének keresésére is.

        De már Pál apostolnak az egyházról, mint Krisztus testéről alkotott képe sem volt statikus kép. Pál is egy állandó dinamizmust lát az egyház testén belül. A test tagjai állandó növekedésben vannak, és növekedés alatt Pál nem a lélekszámbeli gyarapodást érti. Hanem – az anatómia szabályait felrúgó képzavarral – a tagok a fejhez akarnak felnőni, a fej képére és hasonlóságára akarnak formálódni. Arra törekednek, hogy mindegyikükön kiábrázolódjék a Fej.

        Pál apostol még nem ismerte a modern fizikának a holográfiával kapcsolatos felfedezéseit. De mi már tudjuk, hogy a hologram olyan kép, amiből ha letörünk egy darabot, a letört darab is az egész képet fogja mutatni, míg az eredeti kép sem csonkul. Sőt ha az egész képet apró darabokra törik, akkor minden egyes apró darab az eredeti kép egészét fogja mutatni. Hasonlóan az élő szervezet minden egyes sejtje hordozza a szervezet egészének genetikai kódját.

        Pál persze csak a maga korának fogalomkészletével tudja elmondani, hogy az egyház minden része egyház. Az efezusi gyülekezet éppúgy egyház, mint a korinthusi, a római, vagy mint a mi gyülekezetünk. És ahol ketten-hárman Jézus nevében jönnek össze, ott az egyház van jelen. De a tagok nem alkotják az egyházat, hanem az egyház valósága testesül meg a tagokban. Hasonlóan, ahogy az emberi test egyes tagjai nem alkotó részei annak a személyiségnek, akié a test egésze, és aki a test egészében meg akar nyilvánulni. Ahogy az én személyiségemet nem a különböző testrészeim összessége teszi ki, és ha ne adja Isten, el is veszíteném a testem valamelyik tagját, a személyiségem attól nem csonkulna, úgy Krisztust sem testének, az egyháznak tagjai alkotják, hanem Krisztus az, aki testének, az egyháznak minden egyes tagjában megnyilvánulni szeretne.

            De Krisztus a földön élő egyházának nem minden tagjában tud egyforma mértékben megnyilvánulni, az egyes tagok ellenállásának különböző mértéke miatt. Mert az egyes tagok nem egyforma mértékben adják át magukat neki. Ami azt is jelenti, hogy az egyes tagok nem egyforma mértékben képesek önmaguk számára meghalni, hogy egyedül Krisztus élhessen bennük.

        Ezért tehát nem mindegy, hogy milyen képet alkotunk az egyház eljövendő látható egységéről, és milyen elvárásokat támasztunk a látható egységgel szemben. A hit és a tanítás egysége például soha nem fog létrejönni úgy, hogy a különböző egyházakban jelenleg létező sokféle tanítást összerakjuk, összegezzük, vagy ha ezt nem mindig lehet, akkor az összeegyeztethetetlen tanoknak a legkisebb közös többszörösében állapodunk meg. Krisztus tanítása nem egyenlő az egyes keresztény tanítók róla vallott nézeteinek az összegével. De még a legkisebb közös többszörösükkel sem.

        Most már rövidre fogva: az ökumené nem állhat abból, hogy minden egyház összedobja, amije van, aztán majd kikerekedik belőle valami. A dolognak fordított irányban kell működnie: amikor az egyes egyházak végre meg tudnak halni önmaguk számára, akkor fog föltámadni bennük a Krisztus, akkor lesz a Krisztus teste láthatóan egységes, akkor jön el – Pál apostol szavával – az egyház nagykorúságának ideje, amikor a test minden egyes tagjában a feltámadt és élő Krisztus fog akadálytalanul megnyilvánulni.

        Addig viszont – bár a Fő, Krisztus, húsvétkor már föltámadt és megdicsőült – , testének földön élő része, az egyház még haldoklik. Ez a történelem különböző korszakaiban nyilvánvalóbb, máskor nem mindenki számára egyértelmű. De a földön élő egyház immár kétezer éve folyamatosan haldokló egyház, mert a test egyik tagja sem kerülheti el a Fő sorsát: előbb meg kell halnia, hogy utána dicsőségben föltámadhasson.

        A történelem folyamán többen beszéltek már ecclesia militansról, harcoló egyházról. Úrvacsorai liturgiánkban, a praefatioban is elhangzik az utalás a „földön küzdő egyházra”. A kérdés csak az, hogy mit értünk alatta? Jól értjük-e, miféle küzdelmet kell az egyháznak itt a földön megvívnia.

        Volt idő, amikor a pogányság elleni fegyveres harcban álló egyház akarta a szentföldi kereszteshadjáratokat az „ecclesia militans”, a küzdő egyház fogalmával igazolni. Ez minden bizonnyal hamis értelmezés volt.

        Később, a középkorban, a „bűnös világ” elleni küzdelemre értették, és úgy gondolták, hogy az egyháznak addig kell küzdenie, amíg a világ fölötti uralmat meg nem szerzi. Bár bizonyos körök talán még ma is dédelgetnek ilyen terveket, de mi mégis biztosak lehetünk benne, hogy az „ecclesia militansnak” ez is egy veszedelmes félreértelmezése.    

        Mindezen zsákutcákat látva, voltak aztán, akik az ellenkező végletbe estek, és az „ecclesia militansnak” kizárólag spirituális értelmet tulajdonítottak: az egyháznak és benne az egyes hívő embernek a saját bűnei elleni küzdelmére értették. Első hallásra ez akár szimpatikus értelmezésnek is tűnhet, mégsem erről van szó. Mert valójában nem más, mint a haláltusa, az agónia az a küzdelem, amit a „földön küzdő egyháznak” naponta vívnia kell. És ezt már Pál apostol is tudta, és használta is az agónia, agonizálás kifejezéseket leveleiben, csak a különböző bibliafordítások ezeknek a kifejezéseknek az élét rendre letompítják.

        De Luther is tisztában volt ezzel. Ezért hangsúlyozta mindig az ember saját cselekedeteinek a hit és az üdvösség szempontjából való értéktelenségét. Luther soha nem akarta azt mondani, hogy a hívő embernek nem kell jót cselekednie. De azt igenis állította, hogy az üdvösség szempontjából csak Isten cselekvésének van értéke. Isten legsajátosabb cselekedete, opus propriuma pedig nem más, mint hogy föltámasztja a holtat.

        Az ifjú Luther egész életre szóló teológiai programját megfogalmazó Heidelbergi disputációban szinte iskolás egyszerűséggel mondja: föltámadni csak az tud, aki előbb meghalt. Meghalni pedig annyi, mint szüntelenül tapasztalni a halál jelenlétét, más szóval, agóniában élni. Ha azt akarod, hogy Isten föltámasszon, előbb meg kell halnia annak az embernek, aki most vagy. Ma ezt így mondhatjuk: ha azt akarod, hogy Isten majd föltámasszon, akkor testi halálod pillanatáig az egódat állandó agóniára kell kényszerítened. Ez elől a földi egyház egyetlen tagja, egyetlen sejtje sem térhet ki! Ha kitér előle, és az egóját hizlalni kezdi, akkor nem tagja többé a testnek, hanem idegen elemmé, rákos daganattá vált az egyház testében. Isten tervében persze így is hasznos, mert az egyház egészének agóniáját sietteti, de az egyháznak, mint Krisztus földi testének föltámadásakor neki nem lesz része a feltámadásban, hanem kivettetik.

        Ezért amikor napjainkban az egyház egyre kevésbé tudja kendőzni, hogy haldoklik, hogy haláltusáját vívja, nekünk mégsincs semmi okunk az egyház jövője miatti aggodalomra. Mert jövője csak a világi hatalomból és a világi javakból minél többet magának igénylő, emberi természetének egóját hizlaló egyháznak nincs! Egyesek bármennyire restaurálni szeretnék, a középkori barokkos egyház az, aminek csak múltja van, esetleg némi jelene, de jövője semmiképp sincs!

        Aki viszont nem akar kitérni a földön élő Krisztus-test agóniája elől, annak a föltámadás lesz a része azon a napon, amikor Isten a test minden tagját részesíti a Fő húsvét hajnalán elnyert dicsőségében. Akkor Isten halálból életet támasztó, holtat életre keltő cselekvése nyomán végre egy lesz az egyház! És ez nem összetákolt, teológusok által kialkudott egység lesz, hanem minden egyes tagnak a Fővel való eleven, szerves közösségén fog nyugodni.

        De a föltámadás nem emberi cselekedet, hanem Isten cselekvése lesz egyházán, és reményünk szerint rajtunk is. Ezért mi csak egyet tehetünk érte: imádkozhatunk.  Nemcsak ma, és nem is csak a januári imahéten, hanem minden nap. Ámen.

IMÁDKOZZUNK!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy  keresztségünkben részesévé tettél szent Fiad teste közösségének.  Kérünk, növeld hitünket, hogy mindenkor megmaradjunk ebben a közösségben, és ön magunk számára meghalva, már most Krisztusnak éljünk, hogy egykor vele éljünk az örökkévalóságban is. Ámen.

Hirdetés

Oratio oecumenica

Lelkész:Imádkozzunk!  Úr Jézus Krisztus, aki haláltusádban is engedelmes maradtál: taníts minket őszinte engedelmességre, hogy megértsük mennyei Atyánk szándékát, és tetszése szerint terjesszük elé kéréseinket.

Könyörgünk egyházad egységéért. Add, hogy kiengesztelődve nyújtsanak testvérkezet egymásnak, akik kereszted titkát különböző egyházi közösségekben, különböző hagyományt követve ünneplik. Kérünk téged,Urunk, hallgass meg minket!

Könyörgünk mindazokért, akik az emberek igazságtalan ítéletét hordozva, a Te szenvedésedben részesülnek. Add, hogy dicsőséged is nyilvánvalóvá legyen rajtuk.  Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

Könyörgünk a nélkülözőkért, a betegekért, és azokért, akik elemi csapások vagy háborúk következtében veszítették el otthonukat. Add, hogy kétségbe ne essenek, hanem keresztedből merítsenek erőt a megpróbáltatás napjaiban. Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

Könyörgünk, Urunk, a teremtett világért is. Gátold meg a féktelen, romboló hatalmakat és add, hogy a föld népei szabadon és emberi méltóságban éljenek, és minden lélek téged dicsőítsen gondviselő jóságodért.  Kérünk téged, Urunk, hallgass meg minket!

Mennyei Atyánk! Add, hogy Egyszülött Fiad keresztje megsemmisítse minden önigazságunkat, hogy életünkben és halálunkban csak abban legyen reménységünk, aki halálával megtörte fölöttünk a bűn és a halál hatalmát, és föltámadásával megnyitotta előttünk eljövendő országod kapuját, akinek nevére minden térd meg fog hajolni, és minden nyelv vallani fogja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. Ámen.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod!  Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.  Ámen.

Áldás