2006.10.29. Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap

Textus: I.Mózes 8.18-22. Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

Csinálj magadnak bárkát és menj be a bárkába, mondja először Isten, amikor megakarja menteni Noét hitének, kegyességének köszönhetően, menj be, kéri, és most azt mondja: Menj ki a bárkából. Isten szava küldi be és küldi ki Noét a bárkából. Itt az idő, hagyd el a bárkát. Lezárult egy szakasz, most új következik. 9 hónap után a magzatburok is távozás elé állítja a születendőt. Lassan lassan hozzászokik a csecsemő a kinti világhoz. Levegőhöz, zajhoz, fényhez, idegenekhez. Noé elindulása a bárkából nem lehet más, mint az, rajtad a sor, cselekedj, szokj hozzá, a családodhoz, szokj hozzá ahhoz, ami körülvesz, ami a tiéd, ami veled megy, minden élőlényhez, minden állathoz. Itt van előttünk ezen a vasárnap, hogy Isten mellénk rendeli a világot. Nem egyedül indulsz. Nem magaddal vagy csak. Isten ma nem véletlenül hangoztatja ezt, nem véletlenül beszél egy felmorzsolódott, magát sok mindentől elszakított emberi közösséghez, egyház népéhez, veled megy, veled együtt van a családod, veled együtt van az élővilág, veled együtt van a természet. Aztán az igeszakasz utolsó versében hozzáteszi, nem langymeleg idilli változatlanság kezdődik, vagy éppen folytatódik újra, hanem vetsz, és aratsz, lesz hideg, és lesz meleg, lesz nyár, és lesz tél, lesz nappal, és lesz éjszaka. Lesznek átmeneti idők, egymásnak ellentétes időszakok. A kijutás a bárkából, a magzatburokból, az elindítás egyet biztosan elárul nem szűnt meg, nem szűnik meg körülötted a világ. Nincs burok, nincs negédes képzelgés, ott van a Noé a feleséged, ott van Noé a gyermeked, ott vannak a háztartás, ott van a környezeted. Testvérre figyel a testvér, Nővérre, öccsre, szülőre figyel a gyermek, aztán gyermekére az anya, és keresztgyermekére a keresztszülő, temetőbe igyekeznek az elhunytak sírjához. Látszólag így van ez, de kérdezzük meg, így van ez? Milyen a családi élet ma Magyarországon? Mire épülnek, min nyugszik a családi élet? Tudjuk –e, mi foglalkoztatja az unokánkat, ismerjük –e gyermeki gondolataikat, tudjuk –e, mit álmodott, elmondta –e már, hogy mitől fél a legjobban. Sok nagyszülő, szülő keresi az összetartozás hiányának okát, nem érti az egymás felé fordulás igénytelenségét. Elmaradt kérdések, elmaradt válaszok, elmaradt meghallgatások, beszélgetések, kiölték, hogy a családban meghallgatnak.

Amikor Jónást a cethal kiköpi a gyomrából, vagy Krisztus feltámad a halálból, és elhagyja a lepecsételt barlangot, nincs könnyebb dolga egyiknek sem. Pedig valamin túl vannak. Nincs könnyű dolga annak, akit Isten életre hív. Kiszólít a bárkából, a burokból, és életre hív. Noé egy otthontalan földre lép, háza nincs, megművelt kertje, oda a műhelye, a szerszámai, Isten mégis késznek találja azt a környezetet, azt, ami körülötte van, hogy élhessen. Mi már nem tudjuk, milyen szórakoztató centrumokat hozzunk létre, annyi minden körülveszi az embert, és mégsem tud teljes életet élni, már olyan modern, gépesített háztartást vezetnek a mai háziasszonyok, de mégsem elegendő és elfogadhatóaz élet számukra, ma már korszerű műhelyekben dolgoznak a férfiak, és a környezetünk, az utca, az udvar, a település, a város mégis minden az elhanyagoltságról árulkodik. Noé számára pedig csak az élővilág létezett, és Isten ezt elegendőnek találta. Noé számára az Isten, és amit Ő adott, ennyi volt. Első dolga nem is volt más, mint oltárt épített az Úrnak. Imádat, Isten imádat, ez az első, amit elvégez. A hét első napja, vasárnap. Isten tanít, először Ő. Először borulj le nála, először járjon át az Ő szentsége, először adj neki abból, amit kaptál, aztán jön a többi. Hányszor tanítjuk, és mondjuk, ma a feleslegből ad az ember, ma akkor áldoz, akkor borul le, akkor lesz oltár a szívében imádat az Isten előtt, ha majd minden más már meg van. Nem fog a szó, egyedül Krisztus foghat rajtunk. Krisztus markolja meg szívünket és visz az Isten oltárához, hogy leboruljunk előtte. A szívvel van a baj. Gonosz az, annak szándéka, mondja Isten Noé idejében már. Nem tanulod meg testvérem, mikor építs oltárt, Krisztus visz oda. Reformáció hónapján, küszöbén leporolja Urunk szívünkrőlaz igyekezetet és szándékot, és Krisztus visz Istenhez, imádatára. Isten igéje, a Krisztusról szóló beszéd, hogy Isten Őt adta, hogy ma újra imádatra indulhassunk. Ő fog meg, és ragad meg, hogy Isten az első az életedben. Hányszor elkezdted, és nem tudtad felépíteni az oltárt, hányszor hitted, most megy, és aztán elvittek más irányba. Noénak még ment. Nekünk Isten épített keresztfára szögezve. Ő hagyta magát, hogy Te csak leborulj, imádd, és tiszteld, szeresd és kövesd, szolgáld, és megszentelődj Általa.

Dsida Jenő egyik versében szomorúan azt írja „Ma szürke tornyok fúródnak az égbe, ahonnan könnyek hullnak, s öröklámpású, nagy, misztikus homályban: zsoltártalan a megépített oltár. Dicsérd az Urat, és a zsoltártalan helyett zeng az oltár.