Minden visszaemlékezést fenyeget a nosztalgiázás veszélye, hogy idõvel megszépül minden. Ez a visszaemlékezés, kivétel ez alól. A tanítvány, a szolga nem idealizálja, nem burkolja szebb-be, azt, ami megtörtént vele. Elõször is kitûnõen látja, felismeri, hogy az Úr szolgája, az Úr tanítványa. Egészen annyira látja, hogy Isten tanítja, Isten gondoskodása körülveszi, hogy már a reggelt is így kezdi. Istennel. Felismerjük e ma, hogy Isten az Úr? Felismerjük e ma, hogy, Õ küldött, s ezért küldött vagyok. Felismerjük e ma, hogy örök érvényû tanítása van a bennünk lakozó, bennünk munkálkodó Szentléleknek, örök érvényû tanítása van Isten szavának, igéjének. Felismerjük az idõk jeleit, tudjuk, az ég színébõl, hogy esõ, hó, szél, vihar közeledik, de azt felismerjük -e, hogy nincs más tanító, nincsen nagyobb igazsága ma SEMMI MÁSNAK, EGYEDÜL Istennek.

Hivatását látja a szolga, hivatva van azokhoz, akik gyengék, azokhoz, akik az elfáradtak, és ezt a hivatást betölteni akarja. Hivatva van erre a földre a lelkész, az orvos, a tanító, a mérnök, a szakács, a postás, a villanyszerelõ, a cipész, az autószerelõ, erre a földre hivatva van még a bíró is. S ha hivatva van, ha hallja hívja a munka, nem kenyérkeresõ, pénzkeresõ, megélhetésért tönkremenõ emberek özönlenek nap, mint nap munkahelyükre sietve, hanem azok, akiket hívnak. Azok, akiket Isten maga küld. Hivatva vagyunk. Megérkeztünk e? A felsõoktatási intézményekbe való jelentkezés határidejérõl azok is értesültek, akiknek nincsen közvetlen közelükben pályaválasztó. Tömött, hosszú sorok a postán feladtál jelentkezésüket, de vajon hogyan adták fel, hogyan töltötték ki a sorokat? Úgy, hogy majd mibõl tudok megélni, melyik a könnyebb, a tisztább, az egészségesebb, a jövõben is biztosnak tûnõ szakma, vagy úgy, hogy várnak rám a betegek. Várnak rám a bûnösök, várnak rám a mûszerek, a baktériumok, várnak rám a tanulni akarók. Hívnak, és hivatva vagyok oda. Megérkeztünk e oda, ahova hívtak. Van e, lett e hivatásunk, felismertük e azt.

A tanítványi sors, tanítványi élet nem szorul be csak az iskolapadba. Isten éjjel nappal tanítja, okítja, neveli, vezeti a megszületetteteket. Nincsen jelentkezési lap, felvételi vizsga, hogy gondoskodása alá kerüljünk. Minden nap felkelt, minden reggel Istent felvehetjük magunk mellé, hogy elég bölcsek, kellõ figyelmesek, békességes lelkûek, irgalmas szívûek lehessünk azokhoz, akikhez hivatva vagyunk, azokhoz, akikkel kapcsolatba kerülünk. Minden reggel van szava, de a reggel, a kezdet, az elindulás ritkán kezdõdik Vele. Gyorsak, kapkodósak, siettetõek a reggelek. Indulunk a kulcsainkkal, hogy a szekrényt, ajtót, nyitni tudjuk, papírjainkkal, hogy igazoljunk, kik vagyunk, mit akarunk, mobiltelefonjainkkal, mert elérhetõeknek kell lennünk, vagy ki tudja, mi történik, és nekünk kell a bajban a segítséget kérnünk. Valójában sok mindenre felkészülünk, eshetõségekre, és teleraktuk a nemcsak a táskánkat, de bensõnket is zajjal, gondolatok, feladatok, határidõk nyugtalanító erejével, csupán a lelkünk nem lett kész, ép, megerõsödött az indulásra. Tudjuk mi mi kell arra a napra, és aztán indulunk is. És amikor kellett volna hallgatni nem sikerült, amikor megérteni kellett volna, akkor éppen inkább egy még nagyobb szakadékot ástunk, amikor ütötték a sebzett szívünket, visszacsaptunk, csakazértis! Mert nem volt kulcsunk a másik ember szívéhez, nem volt készülékünk ahhoz, hogy a másik elérjen, kapcsolatot létesítsen velünk, hiszen a csengõhangra vagyunk beállítva, és nem a rejtett, ki nem mondott kérésekre, érzésekre, élettörténetekre. Felismerjük, kinek a telefonja a szól, de ki szól hozzám, kit kellene abban a helyzetben éppen megérteni, azt nem ismerjük fel.

Tudjuk a telefonszámokat, de mégsem tudjuk a másikat elérni. Nem tudjuk megszeretni, nem tudjuk meghallani, nem tudunk kapcsolatban lenni vele.

Már reggel szétesnek kapcsolataink. Már reggel nem kezdõdik a kapcsolat. Reggel Isten hozza ránk a napot, Isten indít el, mi meg azt gondoljunk, tudjuk mi a dolgunk. Isten legyen irgalmas hozzánk, hogy igéjét adja, hogy imádságos ajkunkkal kezdeni tudjuk a napot.

Elfogadja a tanítvány Isten szavát. Reggel is, napközben is, a szavát is, a szenvedéseket is, azt is, hogy tépik, nyúzzák, ütik, sebzik. Tudna szólni az erõtlenekhez, a szenvedõkhöz, ha nem ismeri azt a helyzetet? Át tudja érezni az oltalom biztonságát, Isten erejét, ha nem kerül bele abba a helyzetbe, ahol Isten az egyedüli segítõ?

Tiltakozik a szenvedés ellen, amennyire csak lehet az ember. A legnagyobb beszéde pedig a szenvedésnek van. Szól az ember Istenre utaltságáról, és szól az Isten mindenhatóságáról. Szól a bûnös ember tragédiájáról, és szól az Isten gyõztes erejérõl. A szenvedésben, a halálban, a betegségben, a fájdalomban látszik meg tisztán, Isten könyörülhet rajtunk, Isten az, aki egyedül adhat felmentést, oszthatja a kegyelmet, szûntetheti a nyomorultságot, és úgy teheti meg, hogy könyörül. Hogy nem vétkeink szerint bánik velünk, nem úgy, ahogyan érdemelnénk, hanem úgy, hogy megszán.

Ady Endre könyörög a versében ekképpen:

Uram, nézz végig rajtam! Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal. Hiszen Te vagy a béke.

Isten ereje áll a valódi alázat mögött. Nem a gõg, nem az igazságboncolgatás segít rajtunk, hanem az alázat, a valódi alázat.

A tanítványi sors együtt jár a szenvedéssel. Néha az tanít meg Istenre figyelni, az töri meg a kivagyiságunkat, és helyezi életünket Isten tenyerébe. A szenvedés mindig felkészít valamire. Tanítóereje van. S amit a szenvedésben kapunk, azt tudjuk felhasználni erõként, irgalomként mások számára. "Ha nem pusztít el az ütés, akkor megerõsít."-tartja egy mondás. Ne keményítsen meg, hanem ismerjük fel, Isten visz valahova, Isten nem talált alkalmasnak valamire, ezért van, Isten jól látja elbizakodottságom, jól látja, kishitû vagyok, s ezért van.

A szenvedésben, a próbában, kísértésben kiálltak reménységet nyújthatnak mások számára. Bíztat a szenvedést tûrõ, elviselõ, és kiálló tanítvány, hogy lám, nem veszi el életét a csapás, hanem megerõsíti Istenben. A félelem sok mindentõl visszatart. És ezért visszatart Istentõl is. A böjt Jézus keresztútjára visz, de számunkra ez a keresztút nem vereség, ma sem, számunkra sem. De a keresztút megkívánja azt, amit Jézus is tett. Az Atyának való engedelmességet, az Atya akaratának betöltését. És ha ez történik, akkor meglátjuk, hogy Istennek nemcsak akarata, nemcsak küldése, nem csak szava van, nem szeretete, hanem konkrétan velünk törõdése.