Az áldozatok mindig nagy árat fizetnek. A kommunizmus áldozatai is fizetnek. Az ártatlanok, és bűnösök is fizetnek, egyenként, és közösségek is fizetnek, áldozatai valaminek, és mindezt a folyton folyvást áldozatot sorra követelő világot Isten nem robbantja szét. Kísért a gondolat, ma is kísért, ma is ebből élnek, ebből táplálják hitüket, hogy Isten majd megbocsát, hiszen ez a mestersége. Isten elsősorban rámutat a bűnökre, elsősorban helyes megvilágításba helyezi elromlott életünket, megromlott gondolkodásunkat, félrebillent céljainkat. Mert az áldozatok mindig a bűn következményei. Az áldozatok a bűnre mutatnak. A bűn pedig ma sem más, mint létrontás, ahogyan Hamvas Béla ír róla.

Isten rámutat az áldozatok sokasága közepette Izrael bűneire is. Izrael fogságba esése, nem véletlen. Nem Isten száműzi őket, hanem a megromlott életük, megromlott viszonyuk Istennel, és emberrel. Nem Isten a gyenge, hogy nem ragadja ki a rabságból őket, hanem a nép a gyenge. Nem Isten fáradt el atyai szeretetében, nem mondta, ahogyan ma sokszor halljuk, de talán bántja is fülünket a megjegyzés, ne fárassz már. Ezt a mondatot Isten ajkáról nem halljuk elhangzani.

Más az Isten, és mivel más, ezért áll a vita. Más az én, más vagy te. Más az én, és más az, akit szólítunk. Akit tegezünk, akivel pertuban vagyunk. Mert Istennel pertuban vagyunk. Ez a vita ma is áll. Isten és az ember hadakozása, Isten és ember szembefordulása, egymásnak feszülése, ma is áll. És amíg áll ez a vita, addig maradnak is, lesznek is áldozatok. Amíg nem hangzik el ajkunkról, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, addig áll a vita.

Böjt időszakának harmadik vasárnapja újra győzelmet hirdet. Istenben talál eredményre, nyugvópontra a vita.

Minden felbillen, összedől, ha nincs egyensúlya, ha rossz helyen támasszák meg. És eltorzul a közösség, ha rossz helyen, rosszul támasszák meg, rossz az alapja. Az egoizmus, az én-központúság, a saját személyem előretolása, nemcsak visszatetsző, hanem pusztító, romboló is. És romlik a világ, siránkozva, panaszkodva látjuk, de miért, mi az oka? Nem Istennek engedjük, hogy megtámassza életünket, középpontban legyen, Ő legyen az én, hanem ének vannak előtérben.

Mi történik igénkben is? Nem Izraelen múlik Isten kegyelme, nem Izrael erején múlik, hősiességén múlik, hogy Isten megbocsát, Isten segít, hanem azon, hogy Izrael népe, és az Isten milyen viszonyban van egymással? Azon múlik ma is minden, hogy Isten középen van, van félretoltuk. Istenre alapozunk, vagy még mi dicsekszünk azzal, hogy megtűrjük Istent.

Isten a népet, dicsőségére formálta. Isten a népnek szolgál. És nem fordítva történik.

Ennek a mai vasárnap az evangéliuma, a legmutatósabb- ha szabad ezt mondani. Aki a tekereg, aki forgolódik, aki hol előre, hol hátra, hol ide-hol oda néz, az nem alkalmas Isten országára. Könnyű ezt elképzelni, aki sokat forgolódik, megszédül, és el is esik. Ki van jelölve azonban egy vonal, egy előremutató irány, egyetlen egy, azt nézzük. Aki Krisztusra tekint, az nem forgolódik. Nem keresgél a múltban, mégha sokszor kísért is, nem akar többet tudni annál, amit kell, amit az Irás mond, nem akar behódolni másnak is, nem egyszerre két úrnak szolgálni, hanem követi Krisztust.

Péter rögtön süllyedni kezdett, és imbolygó léptekkel merült a vízen, amikor elveszítette Krisztust a vízen járás esetében.

Aki szolgál, aki van, akibe reményünk horgonyát vetjük, alapozzuk, az Isten az.

Az én központúságból, egyközpontúságra, és Krisztus központúságra áll rá a keresztyén ember.

Ez a Krisztus központúság azonban újabb problémát vet föl, és újabb áldozatot mutat, mert Krisztus maga is áldozat. És ha a világban sorra mutatkozó, nem szűnő áldozatok bűnre mutatnak, bűnt igazolnak, akkor Krisztus esetében sincs másképpen. Krisztus is bűnre mutat, és Krisztus más bűnére mutat. A páskabárány nem volt elég áldozat, amit minden évben levágtak, feláldoztak, hanem ember áldozatra volt szükség, Isten szolgált nekünk, hogy a létrontás gravitációja ne lefele nyomjon, hanem abból kiutunk lehessen.

Ez az irgalom nem abban a pillanatban született meg. Krisztussal. Krisztus maga az Isten, és az Isten előbb volt, mint a bűn, előbb jött el a világba. Ezért is vagyunk, lehetünk jó viszonyban Istennel, pertuban, mert eredendően nekünk vele jó kapcsolatunk van. Az az Isten, aki A gond az, ahogyan Isten lát minket, az nem az mutatja, hogy Istennel valóban jó a kapcsolatunk. Lehetne pedig az is. Ami közbe jön, az rontotta meg, és ezt lehet más isteneknek nevezni, lehet más világnak titulálni, alapjában véve véve ez a bűn. Ami megrontja vele a jó kapcsolatot. Ez az ami, nem hagyja meg Istent énnek, hanem hanem az az én, azok, mi szeretnénk lenni.

Ebbe az énbe beleszülethet Krisztus. Karácsonyi vers Bódás János írta, amelyben visszatér gondolat, szüless meg bennünk Krisztus.

Hiszen félrebillen az életünk, s ha meg félrebillent, akkor is szüless meg, mert Nélküled nem áll helyre.

Az áldozatok hallgatni kényszerülnek. Pedig van, lenne mit mondaniuk. Az áldozatok a bűnre mutatnak, de a bűnnél nagyobb, már előbb meg volt a kegyelem. A kegyelem pedig Istené.