Ez már egy másik út, amelyen Isten népe, Izrael jár. Eltûnt nyomukból a támadó fáraó, nem lihegnek mögöttük a rabságban tartó egyiptomiak, nincs veszélyben életük az õket üldözõ seregek miatt, látszólag eltûntek a veszélyek, szabad az út. Nemcsak a kivonulásra, hanem szabad az út arra, hogy úgy éljenek, ahogyan azt Uruk kívánja, ahogyan Uruk vezeti õket.

Erre vártak. Nem nyomorgató uralkodóra, nem hatalomtól átitatott, kizsaroló, szívtelen királyra, ebbõl volt éppen elegük, hanem arra vártak, hogy az életüket ne fojtogassa, ne nyomorítsa az ég egy adta világon semmi, és senki. Szabadságra vágytak. Ez már egy másik út. Most már ezen járnak. A szabadság útján poroszkálnak. Túl vannak a szabadulás utáni eufórikus állapoton, már a hangulat a helyett tények határozzák meg a mindennapjaikat. A tény pedig az, hogy egy pusztán vannak. Nélkülöznek. Van szabadásuk, de nincs húsos fazék. Van elõttük egy hosszú út, de ezen kívül semmi. Már talán azt is kétségbe vonják, hogy Istent mellettük tudhatják. Talán már az a hit is semmivé lett, amivel eddig a szeretett Istenhez könyörögtek. Szabadság ez az út. Még sem jó, nem jobb ez sem. Találkozik ezen az úton életünk, a nemzet sorsa a kiszabadult Izrael sorsával. Erre vártunk. Egy másik útra. S amikor ráállította a történelem Ura lábunkat erre az útra, rávezetett minket erre az útra, amelyen régen jártunk már, amelyen meg sem tanultunk járni, és szükségünk lett volna arra, hogy segítsenek ebben, hogy kezet nyújtsanak ebben a tanulási folyamatban, akkor elengedtük kezét a történelem Urának, az Életet gyõzelemre vivõ Istennek vezetését.

Mert a szabadság nem eufória. A szabadság nem egyszerûen hangulat, állapot, nem lazaság, a minden hömpölygõ áradata, hanem a szabadság telis tele van konkrét, masszív, állandó, kimozdíthatatlan tényekkel, nem felrúgható szabályokkal. Ez az igeszakasz egyetlen mondatban számomra ma reggel a következõképpen sûrûsödik össze, szabadságban is vezetetten. Az, az, nem képzelem azt, hogy most már minden úgy van, úgy lesz, ahogyan én akarom. Nem hiszem azt, hogy azt teszek, amit én akarok. Nem ez a szabadság. A szabadság, annak az Úrnak vezetése, aki rám bízza döntéseimet. Visszaemlékezem egy családra, ahol a már felnõtt gyermek, családos gyermek arról beszélt, hogy a szigorú édesapja bizony sokszor befogta a ház körüli munkába, a szõlõbe, kerti munkába. De mint a gyermek, az ifjú, inkább tartott volna azokkal, akik lazaságban, kevesebb szülõi szigorral, vezetéssel, neveléssel tettek azt, amit akartak. S amikor elment volna egy munkás pillanatban, dologidõben a gyermek, édesapja csak ennyit mondott, amit a szíved diktál. A szabadságban is vezetetten. Vezethet a szív. A szív szeretete, ami nem nyomorít, nem pusztít, hanem arra van felhatalmazásunk, hogy a jobbik részt válasszuk. Nem cimborák, léha életmódú, lazasággal bíró kortársak ugráltatnak, s hogy le ne maradjunk, szolgáljuk õket, fel vagyok arra hatalmazva, hogy döntsek, a szív szeretete alapján. Szabadságban is vezetetten, de nem akármi vezet.

Próba alatt van Izrael. A pusztasági élet nélkülözés. Bizonyos dolgok nélkülözése, de nem minden nélkülözése. Hogy azonban mi az bizonyos dolog, amit nélkülözni kényszerül a nép, s mi az amit nem nélkülöz, azt, ha tudná, és ha látná, felmérné Izrael, akkor a zúgolódásnak nem lenne helye. De nem tudja, nem lát bele abba, hogy a húsnál táplálóbb az Isten jelenléte, és nem a jelenlét szintjére korlátozódik Isten, hanem Isten közöttük dolgozik, értük munkálkodik, Isten nem fogalom, hanem Isten azzal Isten, hogy ad. Isten azzal Isten, hogy vezet. Megadja azt, amire szükség. Annál többet, lehet, hogy nem. Vagy ha ad, akkor, legyen bölcsességünk a többet úgy használni, hogy az ne tékozlás legyen. És éppen ezért, nem az a baj, amikor annyi van, amennyi szükséges, hanem, ha annál több. És azzal gazdálkodni kell. Azzal sáfárkodni kell. Mibõl él a pusztában, a semmi között, a sivatagi sorsában bóklászó nép? Egyedül Istenbõl. Egyedül Istenbõl lehet élni. Hiszen Istennek van szeme, hol vagyok. Istennek van füle, ha méltatlankodom. Istennek van szíve, hogy tudja, mit élek át. Ennek a példája Izrael. A semmi közepén is, a pusztaságban Isten lát, és hall.

Van, hogy belesodródunk a semmi, a mindenrõl lemondó nihil bénító állapotába, és nincs másunk, csak a jajunk, de fel tud tápászkodni az, aki tudja, Istennek van füle, van szeme, van szíve. A pusztában bóklászó népet is ez menti meg. Táplálja ott is õket. Annyival, amennyi szüksége. Élelmet ad. Azt, amire szüksége van. Reggel kenyeret, amikor manna hull, és este húst ad, fürjek szállnak oda, ahol letáboroznak. Csak néznek, hogy mi történik.

S ez az, amit Õ ad. Ez az, ami Istené. Amit Õ ad eledelül. Mindegy, hogy milyen a formája, az állaga. Éhesek, s ez táplálja õket. Túl vannak a méltatlankodásaikon. Mennyit hallgat Isten, és mit hallgat, hall meg tõlünk. Ami nem mást igazol, minthogy van füle, van szíve. Izrael zúgolódására nem visszafordítja az útjukat, tessék, menjetek vissza akkor Egyiptomba, ha a húsos fazekak annyira hiányoznak. Van Istennek szíve. Tudja Izraelnek nem az egyiptomiak fõztje oldja meg a problémáját, hanem az, amit Õ ad. Étel, étel. De nem mindegy kitõl. Étel, étel. Táplál mindkettõ. És nem az étel összetevõinek, alapanyagában van itt különbség, nem is az, hogy mi a származási ország.

Arról van szó akkor, és ma is, hogy ha nem Isten táplál, nem jön Istentõl étel, nem eszem Isten eledelét, üldöznek az életemet megkeserítõ, kizsaroló nyugtalanságok, lihegnek fülemben a békétlenségemet munkáló gondolatok, fojtogatnak, és az elégedetlenséget szülik a sovány vigasznak bizonyuló nem Tõle jövõ fogások.

Ezen a mai vasárnapon, adja Urunk, hogy ne kételkedjünk táplálékának erejében. Ne kételkedjünk abban, hogy van étrendje. És ezt fogyasztanunk kell. Át kell, hogy járjon, bennünk kell lennie.

Táplálék, amely kifejti hatását. Nem az étlapon, nem az asztalon, nem a kamrában õrizve, csomagolva, hanem bennem. Isten ajándéka, hogy küldi táplálékát. Õ maga elég a pusztában, mert gondot tud viselni övéirõl. Õ maga elég, mert hiszen valami olyannal rendelkezik, ami nélkül nem jutunk nyugvópontra, nem jutunk erõhöz, nem jutunk a szív tiszta érzéseihez, a lélek szárnyalásához. Isten maga jár át, ha olvassuk igéjét, magasztaljuk nevét, ha közösségbe kerülünk vele, személyes kapcsolatba nekünk adott teste, vére által. Ennél többet nem adhat." Õ ennél többet nem kínálhat nékünk" Ennél többre nincs is szükségünk. Arra, hogy legyen fölöttünk irgalmas szíve. Sok méltatlanságunkat megtûrõ, és azt megbocsátani kész szeretete. Legyen mellettünk vezetése. Adja eledelét keserûségeinkben, gyengeségeinkben.

Étel és étel között van különbség. Váljunk fogyasztói Isten ajándékainak, a Lélek ajándékainak. Ez már egy másik út, de még mindig szabadság útja. Ezen az úton kevesebb esélyünk van az elesésre, ezen az úton örvendezve járunk, és háladalt éneklünk már azokkal, akik megszabadultak testbe zárt, földi keretek közé szorult élettõl. Isten országa nem itt, vagy ott van. Isten országa bennünk van. Azokban, akik Általa élnek, általa vannak, akiket átjár maga Isten Jézus által.