Bevezetés

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

        GYÜLEKEZET: Ámen.

Üdvözlés, gyónás, feloldozás

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!            Testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg bűneinket! Hallgassuk meg a tízparancsolatot!

Ezt mondja az Úr: Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened! Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot! Tiszteld atyádat és anyádat! Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát! Mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbünteti az atyák bűnét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik engem gyűlölnek; de kegyelmet gyakorlok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják az én parancsolataimat.

Krisztus Urunk ezt mondja a parancsolatokról:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlít ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat! Nincs más parancsolat, amely nagyobb ezeknél.

Az Úr Jézus Krisztus apostola ezt tanítja:

Ha azt mondjuk, nincsen bűn mibennünk, magunkat csapjuk be, és igazság nincsen bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hűséges és igaz az Isten, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól.

Lelkész: Az élő Isten színe előtt kérdezem mindenkitől személy szerint: Testvérem az Úrban! Vallod-e magad bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak? Gyülekezet: Vallom.

Lelkész: Bánod-e igazán bűneidet? Gyülekezet: Bánom.

Lelkész:Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened? Gyülekezet: Megbocsátottam.

Lelkész:  Igyekezel-e Isten akarata szerint élni?

Gyülekezet: Igyekezem.

Lelkész:Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek? Gyülekezet: Hiszem.

Lelkész: Legyen néktek a ti hitetek szerint! Most pedig könyörögjünk együtt Isten irgalmáért!

Vallom előtted szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval és cselekedettel. Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem. Nem vagyok méltó kegyelmedre, méltó vagyok ítéletedre. Hozzád fordulok mégis: nincs más reménységem. Szent Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérlek, légy hozzám irgalmas és bocsásd meg bűnömet! Ámen.

Kegyelemhirdetés, Isten dicsőítése

Bízzatok, testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által, aki aki szeretett minket, és önmagát adta áldozatul értünk. Ef 5,2   Áldásra emeli kezét.

Én pedig feltámadott Urunk megbízásából feloldozlak benneteket bűneitekből az Atya, †a Fiú és a Szentlélek nevében. Járjatok új életben a Szentlélek erejével!

Bevezető zsoltár

     Isten az, aki megsegít engem,

    az Úr az, aki megváltja lelkemet. Zsolt 54,6

            Istenem, hallgasd meg imádságomat,

                figyelj esedezésemre!

            Ne zárkózz el könyörgésem elől,

                tekints rám, és hallgass meg!

            Segíts meg engem nevedért,

                ments meg igazságoddal!

            Magasztalom nevedet, Uram, mert jó vagy,

                minden nyomorúságból kimentettél.Zsolt 54,4; 55,2; 54,3.8.9

        GYÜLEKEZET: énekvers, kis glória

    Isten az, aki megsegít engem,

    az Úr az, aki megváltja lelkemet. Zsolt 54,6

Kyrie

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki szeretetből életedet adtad értünk, Uram, irgalmazz!

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki megismertetted velünk a mennyei Atya szeretetét, Krisztus, kegyelmezz!

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki tanítasz, hogy egymást szeressük, Uram, irgalmazz!

    GYÜLEKEZET: énekvers, kyrie

Glória

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

        GYÜLEKEZET: énekvers, nagy glória

Rövid imádság: óegyházi kollekta

Imádkozzunk! Örökkévaló Isten, aki minden jó forrása vagy, és aki bennünket is életre hívtál! Tedd bölccsé szívünket, hogy helyesen gondolkodjunk, és tetszésed szerint cselekedjünk, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.  Ámen.

Lekciók

Hallgassa meg a keresztény gyülekezet a Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap prófétai igéjét Jeremiás könyvének 1. fejezetéből, a 4. verstől!

⁴Így szólt hozzám az Úr igéje: ⁵Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. ⁶De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! ⁷Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! ⁸Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr. ⁹Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! ¹⁰Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj! Jer 1,4–9  

A Szentháromság ünnepe utáni 9.  vasárnap evangéliuma megírva található a Lukács írása szerinti evangélium 16. fejezetében, az 1. verstől:

¹Majd [Jézus] szólt a tanítványaihoz is: "Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. ²Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. ³Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. ⁴Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon házába. ⁵Azután egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? ⁶Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. ⁷Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. ⁸Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. ⁹Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Lk 16,1–9                                    

Boldogok, akik hallgatják és megtartják Isten beszédeit!

Hitvallás

Magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent! Mondjuk el az Apostoli hitvallást!

            Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében,

            és Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra,  harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a  mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.        

        Hiszek Szentlélekben, hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ének

Igehirdetés

Textus: 2Tim 2,16–21

¹⁶A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, ¹⁷és szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz, ¹⁸akik az igazság kérdésében eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és ezzel feldúlják egyesek hitét. ¹⁹Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: "Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!"  ²⁰Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók.  ²¹Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas. Zsid 3,12–14

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Pál apostol Timótheusnak címzett második levelét a vértanúságát megelőző, 67-re vagy 68-ra datálható második római fogságából írja. A 19. versben szereplő idézet központi szerepet játszik Pál mondanivalójában: »Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!« A Pál által idézetnek feltüntetett mondat ebben a formában sehol nem szerepel se az Ószövetségben, se az Újban. Ugyanakkor – mint tartalmi utalás – , határozottan emlékeztet Jézusnak a János 10,14-ben olvasható kijelentésére: »Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem.« Ez azért is figyelemre méltó, mert a levél címzettje, Timótheus, az efezusi gyülekezetben szolgált. Efezusban pedig János apostolnak különösen nagy tekintélye volt, hiszen János egészen Patmosz szigeti fogságáig Efezusban élt, és itt írta evangéliumát és leveleit is. Pál tehát tudhatta, hogy Efezusban a Jánosra való hivatkozásnak igen nagy súlya van.

        De mindettől eltekintve, az idézet tartalmi forrását az Ószövetségben is megtalálhatjuk. Mózes negyedik könyvének tizenhatodik fejezetében, a Kórah nevéhez fűződő pártütésről és lázadásról ezt olvassuk: »Kórah ... összefogott Dátánnal és Abirámmal, ... meg Ónnal, ... és fölkeltek Mózes ellen, kétszázötven emberrel Izrael fiai közül, akik a közösség vezető emberei, a gyülekezet képviselői, neves emberek voltak. Ezek egybegyűltek Mózes és Áron ellen, és ezt mondták nekik: Elegünk van belőletek! Miért emelitek magatokat az Úr gyülekezete fölé?! Hiszen az egész közösség a maga egészében szent, és közöttük van az Úr!  Ezt hallva, Mózes arcra borult, és így szólt Kórahhoz és egész csoportjához: Majd reggel tudtul adja az Úr, hogy ki az övé, ki a szent, és ki közeledhet hozzá.«  

        Akár Jézus jó Pásztorként mondott szavait, akár az ószövetségi nép pusztai vándorlásából vett történetet tekintjük a páli idézet tartalmi forrásának, mindkét esetben egyértelmű, hogy a választás az alapja annak, hogy az Úr pontosan tudja, hogy kik az övéi. Hogyne tudná, hiszen ő választotta őket! Hogyne ismerné őket, hiszen tudja, kiket választott. Épp azért őket választotta, mert ismeri őket, és őket találta alkalmasnak arra, amire kiválasztotta őket.

        Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy már az Izrael gyülekezeteként számon tartott, tehát nemcsak nemzeti, hanem egyben vallási közösséget is alkotó ószövetségi népben voltak olyanok, akiket nem Isten választott ki arra, hogy a népet vezessék, de ők mégis magukhoz akarták ragadni a vezetést. Ilyen volt az idézett történetben Kórah, Dátán, Abirám és Ón, akik aztán maguk mellé állítottak mintegy kétszázötven embert, és föllázították őket az Isten által választott és kijelölt vezető, Mózes ellen. Mint az előbb hallhattuk, ezek azzal vádolták Mózest, hogy ő maga magát emelte a nép fölé vezetőnek, és nem ismerték el, hogy Isten választotta erre. Az sem győzte meg őket, hogy Mózeshez szólt az Isten. Azzal érveltek, hogy az egész Izrael Isten választott népe, ami abban nyilvánul meg, hogy Isten szól hozzájuk. Szerintük Izrael vallási közösségének minden egyes tagja joggal mondhatja magáról, hogy szólt hozzá az Isten. Ez nem alap arra, hogy valaki a nép vezetésre kiválasztottnak tekintse magát.

        Persze tudnunk kell, hogy ez az érvelés egy részét valóban tartalmazza az igazságnak, és épp ezért olyan veszélyes. Mert tényleg úgy volt, hogy a közösség minden tagjához szólt az Isten a pusztában, csak éppen az nem igaz, hogy olyan közvetlenül szólt mindenkihez, mint ahogy Mózessel beszélt. Ellenben éppen Mózesnek mondta el, amit a nép egészével tudatni akart. Az a Tíz ige, amit a Sínai hegyen Mózesnek adott, valóban az egész népnek szólt, de a Sínai hegyre mégis egyedül Mózes mehetett fel, hogy a kőbe vésett Tíz igét, a parancsolatokat átvegye. 

        Valami ehhez hasonlót tapasztalhatott Pál apostol is az efezusi gyülekezetben. A gyülekezetben  olyanok ragadták magukhoz a vezetést, akiket nem Isten választott. Egyiküket Hümenaiosznak hívták, a másikukat Filétosznak. Ezek azt állították, hogy ők is éppúgy az Úr által elhívott tanítók, mint Pál apostol, vagy mint Timótheus, vagy mint bármelyik tagja a gyülekezetnek, aki a tanítás lelki ajándékát kapta. Csak éppen olyasmit tanítottak, ami nem összeegyeztethető a gyülekezetet alapító apostol tanításával, és az általa megbízott Timótheus igehirdetésével sem. Azt mondták ugyanis, hogy a feltámadás a hívők életében nemcsak lelki értelemben, hitben és hit által történt meg, úgy ahogyan Pál apostol beszélt a keresztséggel kapcsolatban a Krisztussal együtt való meghalásról és a Krisztus halálába való alámerülésről, majd arról, hogy a keresztség vizéből már egy új ember lép elő, mert a régi ember ott maradt a halában, az új pedig a föltámadt Krisztussal együtt most már nem a világnak, nem önmagának, hanem Istennek él. Hümenaiosz és Filétosz azt állította, hogy a megkeresztelt hívők már fizikai értelemben is túl vannak a halálon, és nekik már nem kell meghalniuk. Ezzel a nyilvánvaló képtelenséggel mégis sokak hitét megzavarták, miként az apostol utal is erre.

        Arról van tehát szó, hogy miként az ószövetségi nép vallásos közösségének is megvolt az Isten által ismert és elhívott vezetője, de ennek ellenére mégis vezetőként léphettek fel olyanok, akiket Isten nem hívott el és nem bízott meg, úgy az újszövetségi nép gyülekezetének is mindig vannak Isten által ismert és elhívott vezetői, de ennek ellenére az egyházban is újra meg újra vezetőként lépnek fel olyanok is, akiket Isten nem hívott el erre.

        A pusztában föllépett önjelölt vezetők, Kórah, Dátán, Abirám és Ón lázadó csoportja ellen Mózes semmit sem tett. Csupán ennyit mondott: »Majd reggel tudtul adja az Úr, hogy ki az övé, ki a szent, és ki közeledhet hozzá.« A történet folytatását ismerjük: reggel Isten emésztő tűz kíséretében szállt le a táborba, a föld pedig megnyílt a lázadók csoportja alatt, és elevenen elnyelte őket. Az Úr a pusztában így vetett véget a lázadásnak, és így adta tudtul, kik az övéi, kik a szentek, kik közeledhetnek hozzá úgy, hogy életben maradhatnak. Mert hiszen Mózesnek is, valahányszor Isten beszélt hozzá, tűzzel, és a hegy rengésével kellett szembenéznie, de őbenne ez nem tett kárt, mert őt ismerte, és őt minden alkalommal Isten maga hívta a színe elé, nem azért hogy elpusztítsa, hanem hogy beszéljen vele.

        Isten jelenléte és a tűz az új szövetségben sem választható el egymástól: az egyházban a Szentlélek az a tűz, aki Isten jelenlétének a hitelesítő pecsétje. A Szentlélek tüze azonban nem olyan látványos, mint a pusztában megjelent perzselő tűz, ami a nem Isten által választott, önjelölt egyházi vezetőket megégette és elevenen föld alá juttatta.   

        Most talán kísértést érzünk rá, hogy eljátsszunk a gondolattal: mennyire világosabb lenne a kép, ha az egyházban is tűz perzselne fel és a föld nyelne el mindig minden nem Isten által választott vezetőt. De az egyházban ez nincs így, az efezusi gyülekezetben sem történt meg. Hümenaioszt és Filétoszt nem emésztette meg semmilyen tűz, és a föld sem nyílt meg alattuk. És ezt Pál apostol sem várta, hogy megtörténjen. Mégsem maradt más érve, mint Mózesnak a pusztában: az Úr ismeri az övéit. Ő tudja, kit választott gyülekezete, egyháza vezetésére, és miért. És tudja, hogy kik azok az önjelölt, vagy éppen mások által jelölt vezetők, akiket ő nem választott, éppen azért, mert ismeri őket, és tudja, hogy nem alkalmasak a vezetésre.

        De mit is mond Pál az ilyen kiélezett helyzetben Efezusban szolgáló Timóteusnak? Talán arra biztatja, hogy szálljon vitába ezekkel az emberekkel? Nem. Ettől éppen hogy óvja. Arra sem bátorítja, hogy próbálja meg erővel visszavenni tőlük a gyülekezet vezetését. Arra meg végképp nem, hogy az apostoltól nyert tekintélyére hivatkozva hirdessen üldözést ezek ellen az emberek ellen, és vegyen igénybe bármilyen eszközt, és akár még tűzzel és vassal is próbálja meg kiirtani őket. Szó nincs ilyesmiről. Pál nem szólítja föl Timótheust az inkvizíció megalapítására. De hát akkor mit tanácsol neki? Hogyan kezelje ezt a rettenetes helyzetet, ami ennek a két embernek a vezetésével kialakult?

        Az öreg és tapasztalt apostol mindenek előtt igaz bölcsességre inti Timótheust. Azt mondja, ne vitatkozzon senkivel, ne ő akarja meggyőzni a gyülekezetet, hogy ez a két ember nem Isten elhívása és felhatalmazása alapján tanít. Azt mondja, hogy a maga idején ez úgyis meg fog mutatkozni, és mindenki előtt nyilvánvaló lesz. Mert Isten fogja megmutatni, aki ismeri az övéit. De nem úgy, mint egykor a pusztában, ahol tűzzel perzselte meg és a földdel nyelette el a nem általa választott  vezetőket. Hanem azzal biztatja Timótheust, hogy akik a gyülekezetben valóban az Úréi, úgysem fognak ezekre az emberekre hallgatni. Mintha Pál valóban ismerné János evangéliumának tizedik fejezetét, ahol Jézus nemcsak azt mondja, hogy ő ismeri az övéit, hanem azt is hozzáteszi, hogy övéi is ismerik őt, és felismerik az ő hangját, és idegen hangot nem követnek.

        Az öreg és tapasztalt Pál mintha csak ezt mondaná az ifjú Timótheusnak:  Nyugalom, barátom! Te ne tegyél semmit! Te maradj ki ebből, mert ez nem a te harcod! Te csak végezd továbbra is a dolgod, és tedd azt, amivel az Úr megbízott, amire én is – mint apostol – kézrátételemmel felhatalmaztalak. A többit pedig bízd az Úrra! Majd ő elrendezi. Amit te tehetnél, az csak olaj lenne a tűzre, attól csak még nagyobb lenne a gyülekezetben a szakadás. Ne feledd, ez mindenek előtt az Úr ügye, és csak annyiban a tiéd, amennyiben az Úrtól megbízatásod van a cselekvésre. Az Úr pedig csak azzal bízott meg, hogy hirdesd az evangéliumot. A többi nem a te dolgod.   Hümenaiosz, Filétosz és az őt követő csoport dolgát majd elrendezi az Úr, hiszen övé az egyház, övé a gyülekezet. Ne te akarj megoldani mindent! Te csak azt tedd, amivel az Úr megbízott, de azt minden körülmények közt tedd, és ne törődj vele, hogy mások mit mondanak.

        Timótheus megfogadta Pál tanácsát, és tudjuk, hogy Pálnak igaza lett. Tudjuk, hogy az efezusi gyülekezet még sokáig fennmaradt, és még több évtizeden át élő és virágzó gyülekezet volt. Ha felütjük János jelenéseinek könyvében az „efezusi gyülekezet angyalának” címzett levelet, akkor annak bevezetőjében ezt olvassuk: »Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár: Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket.«  Mindez azt tanúsítja, hogy a gyülekezetben végül igaznak bizonyult Jézus szava, amit János evangéliumának tizedik fejezetében mondott: »Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. ... Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.«

        Bármilyen jól szervezettnek és veszedelmesnek tűnt is Hümenaiosz és Filétosz tábora, a gyülekezet végül mégsem hallgatott ezekre a tévtanítókra, hanem kellő időben felismerte, hogy ezek bár Istentől rendelt tanítóknak és apostoloknak mondják magukat, mégsem nem azok, hanem hazugok és csalók, és a gyülekezet megmaradt a Timótheus által prédikált tiszta evangélium mellett.

            Nem Timótheus győzte le őket nyilvános hitvitában vagy bármilyen szóharcban. Ezek az emberek és követőik egy idő után egyszer csak magukra maradtak, mert elfordult tőlük a gyülekezet, és egy idő után senki sem figyelt rájuk. De ehhez két dolog kellett. Az egyik, hogy Timótheus ne adja fel, ne hallgasson el, hanem végezze küldetését, és hirdesse a tiszta evangéliumot akkor is, amikor egy ideig úgy tűnt, hogy a gyülekezet nem rá hallgat. És az is kellett hozzá, hogy a Szentlélek a megzavart hitűek szívét és a gyülekezet többségének szívét ismét a tiszta evangélium felé fordítsa.

        Az egyház történetéből jól tudjuk, hogy a tanítás különböző kérdéseiben kialakult nézeteltérések és viták nem mindig így oldódtak meg. A gyülekezeti vezetők és az egyházi vezetők később nem mindig tudták megállni, hogy a vélt vagy valós tévtanítókat ne adminisztratív eszközökkel, és ne erővel próbálják elhallgattatni. Az ilyen törekvések azonban rendre szakadáshoz vezettek. Efezusban azonban nem jött létre szakadás, mert Pál bölcs tanácsa nyomán Timótheus belátta: nem az ő dolga, hogy a tévtanítókat elnémítsa és megtisztítsa tőlük a gyülekezetet.

            Az egyház vagy egy-egy gyülekezet helyzete éppen ezért sosem akkor reménytelen, amikor sok a  vita és sok a nézeteltérés. Ez csak azt mutatja, hogy az egyház, a gyülekezet él. Mert ezen a földön az olyan közösség halott közösség, amelyen belül soha sincsenek viták, nincsenek eltérő vélemények, hanem mindenki mindig mindenben engedelmesen követi a vezért. És az olyan egyház halott egyház, és az olyan gyülekezet halott gyülekezet, amelyben ha akadnak is problémák, azokat mindig emberek akarják emberi erővel és emberi eszközökkel megoldani.  Ezt a problémát annak idején Luther is érzékelte, és ilyenkor szinte könyörögve mondta: „Az Isten szerelmére, ne ti akarjatok mindig mindent megoldani, hagyjatok valami munkát az Istennek is; hagyjatok neki teret, hogy cselekedni tudjon.”

        A középkori egyház a Corpus Iuris Canoniciben az egyházjog eszközével mindent olyan hézag mentesen szabályozott, hogy Istennek szinte már semmi tere sem  maradt a cselekvésre.

        De félő, hogy a rendszerváltás utáni időben a  mi egyházunk is hasonló útra tévedt. Az egyházi és gyülekezeti vezetők megválasztásában vagy éppen kinevezésében, és általában a problémák rendezésében mindent de mindent hézag mentesen szabályoz az egyházjog. Istennek, Krisztusnak, a Szentléleknek már semmi tere sem marad a cselekvésre! Mindent emberek menedzselnek, és mindent emberek döntenek el! Az ilyen egyház sorsa félő, hogy meg van pecsételve.

        De az utóbbi vasárnapokon nem véletlenül kerülnek elénk sorra ilyen kérdéseket feszegető igék. Hiszen a jövő vasárnap, a Szentháromság ünnepe utáni tizedik vasárnap annak a tragikus eseménynek az emléknapja, amikor Titusz légiói Kr. u. 70-ben megostromolták majd elpusztították Jeruzsálemet, és lerombolták az ószövetség áldozati kultuszának helyet adó templomot. Ez egy olyan tragikus eseménysornak a beteljesedése volt, ami akkor kezdődött, amikor a zsidó főpapok és vallási vezetők a Jézus kérdést is úgy próbálták emberi gondolatok szerint, emberi indulatokat követve, emberi eszközökkel egyszer s mindenkorra megoldani, hogy Istennek semmi teret sem hagytak a cselekvésre. Pilátussal fölállíttatták a keresztet, majd estére lepecsételték a kivégzett Názáreti sírját, és azt gondolták, hogy mindent elintéztek, minden problémát megoldottak, mert végre egyszer s mindenkorra pontot tettek a csodáival és prédikációival sok zavart keltő Jézus ügyének végére. Azt gondolták, hogy Isten már csak egyet tehet: némán tudomásul veszi és ezzel szentesíti az ő nevében hozott ítéletüket. De nem számoltak azzal, hogy Istennek mindig van tere a cselekvésre! Istennek akkor is marad tere a cselekvésre, ha az emberek azt hiszik, hogy már minden rést betömtek a jog mindenre kiterjedő paragrafusaival, és minden döntést meghoztak, minden ítéletet végrehajtottak.

        A régi Izrael vezetőinek nemcsak húsvétkor kellett szembesülniük azzal, hogy Isten az ő sírra nyomott pecsétjük ellenére lépett és valami merőben újat cselekedett, de 70-ben, amikor Titusz állig felfegyverzett, bosszúszomjas légióival kellett szembenézniük, azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy következménye van annak, ha vallási kérdésekben, hitvitákban minden döntést Isten kirekesztésével, pusztán emberi mérlegelés alapján, emberi eszközökkel hoznak meg és hajtanak végre. Az ő példájuk, és a lassan kétezer esztendeje romokban heverő jeruzsálemi templom példája, intő jel a mindenkori egyház és a mindenkori egyházi vezetők, a mindenkori gyülekezet és a mindenkori gyülekezeti vezetők számára: keserves következménye van annak, ha az egyházban és a gyülekezetben többé nem marad semmi tér Isten számára a cselekvésnek!

        És, kedves Testvérem, a te életedben is keserves következménye lesz, ha az életedben nem hagysz soha teret az Isten cselekvésének, hanem – talán imádságban Istent segítségül hívva – de mégis mindig mindent te akarsz a magad esze szerint és a magad erejével, a magad eszközeivel megoldani. Akkor Isten szemével nézve a te életed sem egyéb, mint egy lerombolt templom, holott a Szentlélek eleven kövekből felépült temploma kellene hogy legyen az életed, hogy eleven kövekből felépült, élő templom lehessen az a gyülekezet és az az egyház is, amelynek tagja vagy.

        De szerencsére Istennek mindig marad tere a cselekvésre! Akkor is, amikor mi emberek azt gondoljuk, hogy már minden teret elvettünk tőle! Így Isten Lelke ma is, itt az úrvacsorai oltárnál templomromhoz hasonló életeket képes eleven lelki házzá újjáteremteni, hogy miután külön-külön mindnyájunkkal megtette, a gyülekezettel is megtegye, sőt egyházunkkal és az egész egyházzal! Mert Isten soha nem maradhat eszköztelen, ő mindig tud újat kezdeni és mindig újjá tudja teremteni azokat, akiket ismer, mert az övéi, és akik – amikor hallják – a legnagyobb hangzavarban is felismerik az ő hangját, és követik.

        Ha az ő hangját halljuk, ne keményítsük meg a szívünket ma sem! Mert ő ma is hív mindnyájunkat ide, az oltár elé: „Jöjjetek! Íme, minden kész üdvösségetekre! Ízleljétek, és lássátok, hogy jó az Úr!” Ámen.

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, köszönjük, hogy te mindenkor ellenálltál a bűn kísértésének: sosem tagadtad meg a szeretetet senkitől sem. Taníts minket naponta arra, hogy amikor a bűn ellen küzdünk, ne folyamodjunk a világ eszközeihez, ne próbáljuk a bűnt bűnnel jóvátenni. Add megértenünk, hogy akkor leszünk győztesek, ha hozzád hasonlóan szeretettel tűrjük, ha mások bűne miatt szenvednünk kell, és minden  ellenünk vétőnek szívből megbocsátunk. Ámen.

Hirdetés – Úrvacsorai ének – Prefatio

Lelkész (gyülekezet felé): Testvéreim, emeljük fel szívünket az Úrhoz, és adjunk hálát a mi Istenünknek!

Lelkész (oltár felé): Mert valóban méltó és igaz, illő és üdvösséges, hogy mindenkor és mindenhol hálát adjunk neked, mindenható Istenünk és Atyánk, a Jézus Krisztus által, aki fölemeli az alázatosakat, és akinek szeretete és jósága körülöleli életünket. Ezért az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és a földön küzdő egész egyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged, ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét.

A gyülekezet Sanctus énekverset énekel.

Lelkész: Szent vagy Urunk, és nagy a Te irgalmad. Elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket szeretett Fiad élete árán. Ételt és italt adsz az embereknek, hogy életük legyen, és boldogan adjanak hálát tenéked. Ezért a nagy irgalmadért áldunk és kérünk, küldd el Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen kenyerünkké ebben a kenyérben, és vére legyen italunkká ebben a borban. Minket is szentelj meg, hogy ajándékod – testvéri közösségben – üdvösségünkre legyen. 

Mert a mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, melyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta:

Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik.

Hasonlóképpen, miután vacsorált, kezébe vette a kelyhet is, majd hálát adott, nekik adta,  és ezt mondta:   

Igyatok ebből mindnyájan, ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek és sokakért kionttatik, bűnök bocsánatára.  Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre.

            Ezért valamennyiszer eszünk ebből a kenyérből és iszunk ebből a kehelyből az Úr halálát hirdetjük, amíg el nem jön. Mert méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön örökké.

            Kérünk, Istenünk, emlékezzél meg szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról. Áraszd ki Szentlelkedet, hogy Megváltónk keresztjének titkát ünnepelve, föltámadásának erejében részesüljünk.

            Emlékezzél meg egyházadról, amelyet Krisztus vérén váltottál meg. Őrizd hitét, tartsd meg békességben és add meg teljes egységét.

            Emlékezzél meg gyülekezetünkről, és minden gyülekezetről, köztük a nagybányai és a Maintal-i egyházközségről. 

Emlékezzél meg püspökeinkről, pásztorainkról, elöljáróinkról, akik egyházadban szolgálnak.

            Emlékezzél meg lelkésztestvérünkről, akit  gyülekezetünkből hívtál el a szent szolgálatra.

            Emlékezzél meg gyülekezetünk lelkészéről, és családjáról.

            Emlékezzél meg mindnyájunkról, és őrizz meg a szentek közösségében.

Emlékezzél meg, Urunk azokról is, akik Krisztus békességében távoztak ebből az életből, és minden elhunytról, akiknek hitét egyedül Te ismered.

      Imádunk és dicsőítünk Téged Jézus Krisztus által, mert Őáltala, Ővele és Őbenne a Tiéd mindenható Atya Isten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.  Ámen.

Lelkész és gyülekezet

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod!  Legyen meg a Te akaratod, amint  a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.  Ámen.                 

       A gyülekezet Agnus Dei énekverset énekel.       

Lelkész:  Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,  de segítségedre szorulok, és vágyódom kegyelmedre. Nem is bízom semmi másban, mint abban a most hallott drága igédben, amellyel asztalodhoz hívsz, és ígéred, hogy bűneim bocsánatát kapom tested és véred által. Uram! Nem kételkedem igédben: cselekedjél velem irgalmad szerint.  Ámen.

Lelkész:  Íme, minden kész! Jöjjetek az Úr megterített asztalához! Ízleljétek és lássátok, hogy jó az Úr!

Communio – Krisztus testének és vérének vétele

Lelkész (gyülekezet felé):Áldjuk az Urat, mert jó, és örök az ő irgalma!

Lelkész:Urunk, magasztalásodat hallotta fülünk: add, hogy süket legyen a veszekedés és békétlenség hangjára. Nagy szeretetedet látta szemünk: add, hogy meglássa a megígért örök életet. Dicséretedet énekelte nyelvünk: add, hogy az igazat vallja ezután. Templomodban járt a lábunk: add, hogy a világosság útján járjon ezután. Testedből részesült a testünk: add, hogy új életet éljen ezután. Hála néked kimondhatatlan jóságodért. 

Gyülekezet:Ámen.  

         A lelkész a gyülekezet felé fordul.

Lelkész: Testvéreim! Menjetek, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tanúskodjatok szeretetéről! Megízleltétek a bűnbocsánat örömét, építsétek hát a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és áldozatos szeretettel!

A gyülekezet a küldés és az áldás között énekelheti a magyar nemzeti himnuszt.

Áldás