Délutáni beszélgetés a megújulás lehetőségéről

Ezt a beszélgetést eredetileg két héttel ezelőttre, a reformáció ünnepének fénykörébe eső vasárnap délutánjára terveztük. A téma is a reformációhoz kapcsolódik: hitújítás (egybe írva), vagy hit újítás (külön írva) volt-e a reformáció, és hitújításra vagy hit újításra van-e szüksége ma egyházunknak, és benne gyülekezetünknek.

        Bizonyára szükségtelen magyaráznom, hogy a hitújítás (egybe írva) a hit tartalmát érintő újítást jelent, azaz a hit tartalmának megváltoztatását. A tizenhatodik században a reformációt éppen ezért ellenfelei nevezték hitújító mozgalomnak. Ezzel a pejoratív értelemben használt jelzővel arra utaltak, hogy szerintük a reformátorok új, eretnek tanok bevezetésével rontják el az egyház ősi, igaz tanítását, aminek a római pápa és a római tanítóhivatal az egyetlen letéteményese.

        A reformátorok ezzel szemben arra mutattak rá, hogy az évszázadok során éppen a római tanítóhivatal tett hozzá és tesz hozzá folyamatosan új, és a Szentírással összeegyeztethetetlen, ha tetszik, eretnek tanokat az egyház eredeti, apostoli tekintéllyel bíró tanításához.

        Rámutattak, hogy a hit szó jelentése kettős. Egyrészt azt jelöli, amit az üdvösség elnyeréséhez hinnünk kell. A teológia szakkifejezésével ez a fides, quae creditur, ami hiiendő vagyis a hit tartalma. Ebben szó sem lehet újításról! Ellenkezőleg, az eredeti apostoli hit tartalmát kell helyreállítani és megőrizni. Az eredeti apostoli hit letéteményese pedig nem a pápa és nem a tanítóhivatala, hanem az újszövetségi Szentírás. Ezért minden olyan, az apostoli kor után keletkezett tan elvetendő, ami az újszövetségi Szentírással nem egyeztethető össze. Legalábbis a lutheri reformációnak ez volt a felfogása, és a lutheri reformációt követő egyházaknak ma sem lehet más véleményük.

        Most ne vesszünk el annak részletezésében, hogy a reformáció más irányzatai azzal is beérik, ha egy tanítás a Szentíráson alapul: tehát ha az Ószövetséggel harmonizál, akkor nem vizsgálják, hogy az Újszövetséggel esetleg nem ellenkezik-e. Luther azonban fontosnak tartotta, hogy Jézus Hegyi beszédének a »Megmondatott a régieknek..., én viszont azt mondom nektek...« formulával bevezetett mondásai sok tekintetben felülbírálják az Ószövetséget, és ezért nem elég azt mondanunk, hogy a Szentírás a hit tartalmának zsinórmértéke, hanem egy kánonon belüli kánont is kell alkalmaznunk, és az Ószövetséget csak annyiban tekinthetjük hitünk zsinórmértékének, amennyiben az Krisztust hirdeti, és az ő tanításának nem mond ellent.

        Luther számára tulajdonképpen Jézus személye a hit elsődleges zsinórmértéke, az Írás pedig csak annyiban zsinórmérték, amennyiben Jézus személyét, művét és tanítását ismerhetjük meg belőle.

        A reformáció tehát a fides, quae creditur, vagyis a hit tartalma szempontjából se a tizenhatodik században nem volt hitújító mozgalom, se a mi korunkban nem válhat azzá.

        A fides, quae creditur mellett azonban van a hitnek egy másik jelentése is, amikor az embernek az Istenhez való viszonyát fejezi ki. Szakkifejezéssel ez a fides, qua creditur: azaz a hit, amivel hiszünk. Más szóval, ilyenkor a hitről mint funkcióról beszélünk. Azért nem mondok cselekedetet, mert a hit nem cselekedet. Luther mindenkit óva int attól, hogy a hitet valamilyen újfajta jó cselekedetnek gondolja. A hit az emberi szív, lélek és értelem együttes funkciója ugyan, de kiváltott funkció. A hitet nem az ember csiholja ki magából – mert saját elhatározásából senki nem tud a szó bibliai értelmében hinni. A hitet Isten megtapasztalt és elfogadott szeretete válthatja ki belőlünk, ezért a hit, amivel hiszünk, mindig válaszreakció. Isten megtapasztalt szeretetére, kegyelmére, jóságára válaszul teljes bizalmunkkal ráhagyatkozunk Istenre, ráhagyatkozunk az ő szeretetére, irgalmára, és  – amíg valóban élő a hitünk – , egyre erősebben, sőt úgy is merem fogalmazni, hogy egyre erőszakosabban kapaszkodunk Isten szeretetébe, irgalmába. Ebben az értelemben tehát valóban lehet a hitben való növekedésről, sőt a hit megújításáról is beszélni.

        Ebben az értelemben nap mint nap szükségünk is van hitünk megújítására és a hitben való növekedésre. Mivel a fides, qua creditur értelmében vett hitünk – egyik énekünket idézve – valóban „olyan, mint a változó hold: hamar elfogy, tölte alig hogy volt”, szüntelenül kell imádkoznunk, hogy Isten halálunk órájáig tartson meg minket a hitben, és addig is nap mint nap növelje, táplálja, erősítse hitünket.

        Ennek pedig alapvetően két eszköze van: az ige és a szentségek. Ezek elválaszthatatlanok egymástól. Ezért én mindig óvni szoktam gyülekezeteinket attól, hogy – a reformáció másik egyházának példáját követve –, „az ige egyházának  nevezzék magukat. Mert vagy Krisztus egyháza vagyunk, vagy nem vagyunk egyház.

        Krisztus egyháza pedig Krisztus teste is egyúttal, ezért nem lehet más, mint az igeésaszentségekegyháza:mert Krisztus az igében szólítja meg, hívja bűnbánatra, vigasztalja a bűnbocsánat evangéliumával egyháza népét, hogy azután a szentségekben halála és föltámadása misztériumába merítse, és ezáltal a földön szenvedő, a mennyben pedig megdicsőült testének tagjává tegye a benne hívőket.

        »Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.« – mondja Pál a Rómailevél 6. fejezetének elején.

        Tehát már keresztségünk jelzi, hogy itt a földön nincs más feladatunk, mint hogy hátralevő életünkben naponta meghaljunk önmagunk számára, hogy itt a földön Krisztus élhessen bennünk, az örökkévalóságban pedig mi őbenne élhessünk.

        A Krisztus halálában való elmerülés által önmagunk számára való meghalásban támogat, és a Krisztusban való új élet reményében erősít bennünket a Krisztus testének és vérének szentsége is. És mi valójában naponta rászorulnánk erre a támogatásra, hiszen a keresztény élet mindennapi programja az, amit Pál A Galatalevélben két alkalommal is leír: »Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem énélek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.« – mondja Galata 2,20-ban. »Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint ami Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.« – írja Galata 6,14-ben. A keresztény élet erről és csak erről szól, mert nem szólhat másról! Ha az életünk másról szól, nem vagyunk keresztények, ha ezerszer is annak valljuk magunkat, vagy mások annak tartanak minket.

        Ma persze ki akar hallani olyan életprogramról, ami semmi másból nem áll, mint önmagunk szüntelen megtagadásából, még ha annak érdekében is, hogy Krisztus élhessen bennünk. Pedig nincs más választás: itt a földön vagy a mi egónk él bennünk, vagy Krisztus. A kettő együtt nem lehetséges! Az egyik csak a másik halála árán élhet! Hizlalhatjuk mi jó nagyra az egónkat, miközben igét hallgatunk, imádkozunk, templomba járunk, de – képletesen szólva – valahányszor egy centivel nő az egónk, annyiszor verjük egy centivel mélyebbre Krisztus kezében és lábában a szögeket, és minél elevenebb az egónk, annál inkább haldoklik bennünk a keresztségünk óráján már megfogant új ember, a Krisztus. És minél inkább haldoklik a Pál példája nyomán nap mint nap keresztre feszített egónk, annál elvenebb, és annál inkább növekszik a bennünk élő Krisztus. Ez törvény, és – tetszik vagy nem tetszik – , senki sem másíthatja meg!

        Hol él ez az ember? – szegezheti most nekem bárki a kérdést. Testvéreim, tudom, pontosan tudom, hogy hol élek! Tudom, hogy a „nagy egók” országában élek! Tudom azt is, hogy nemcsak a „nagy egók” országában, de sajnos a „nagy egók” egyházában is. Viszont őszintén szeretném remélni, hogy nem a „nagy egók” gyülekezetében... 

        Ezzel be is fejezném, csak azt a négy igét hadd olvassam még fel, ami négy pillére mindannak, amit a hitről és a hit megújításáról elmondtam.

        »Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.« – olvashatjuk a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetének 8. versében. Ezért amit hinnünk kell, – a  fides,quaecrediturtartalma – örökre változhatatlan.

        »Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.« – írja Pál Ef 4,15–16-ban.

        Róma 12,1-ben pedig ezt mondja: »Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.«

        Végül pedig az Úr Jézus Krisztus szavát idézem Mt 18,3-ból: »Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.«

Esztergom, 2013. november 17.

Véghelyi Antal