Bevezetés

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.

        GYÜLEKEZET: Ámen.

Üdvözlés, bűnvallás, kyrie

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!            Testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra, és valljuk meg bűneinket! Hallgassuk meg a tízparancsolatot!

Ezt mondja az Úr: Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened! Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot! Tiszteld atyádat és anyádat! Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát! Mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbünteti az atyák bűnét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik engem gyűlölnek; de kegyelmet gyakorlok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják az én parancsolataimat.

Krisztus Urunk ezt mondja a parancsolatokról:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlít ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat! Nincs más parancsolat, amely nagyobb ezeknél.

Az Úr Jézus Krisztus apostola ezt tanítja:

Ha azt mondjuk, nincsen bűn mibennünk, magunkat csapjuk be, és igazság nincsen bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hűséges és igaz az Isten, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól.

Lelkész: Az élő Isten színe előtt kérdezem mindenkitől személy szerint: Testvérem az Úrban! Vallod-e magad bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak? Gyülekezet: Vallom.

Lelkész: Bánod-e igazán bűneidet? Gyülekezet: Bánom.

Lelkész:Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened? Gyülekezet: Megbocsátottam.

Lelkész:  Igyekezel-e Isten akarata szerint élni?

Gyülekezet: Igyekezem.

Lelkész:Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek? Gyülekezet: Hiszem.

Lelkész: Legyen néktek a ti hitetek szerint! Most pedig könyörögjünk együtt Isten irgalmáért!

Vallom előtted szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval és cselekedettel. Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem. Nem vagyok méltó kegyelmedre, méltó vagyok ítéletedre. Hozzád fordulok mégis: nincs más reménységem. Szent Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérlek, légy hozzám irgalmas és bocsásd meg bűnömet! Ámen.

Kegyelemhirdetés, Isten dicsőítése

Bízzatok, testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk Jézus Krisztus által, aki aki szeretett minket, és önmagát adta áldozatul értünk. Ef 5,2   Áldásra emeli kezét.

Én pedig feltámadott Urunk megbízásából feloldozlak benneteket bűneitekből az Atya, †a Fiú és a Szentlélek nevében. Járjatok új életben a Szentlélek erejével!

Bevezető zsoltár

   Nagy a te irgalmad, Uram,

   és minden parancsolatod szilárd! Zsolt 119,156a.151b

            Uram, esdeklő imám hozzád száll:

               igéd tanítson bölcsességre!

            Jusson színed elé könyörgésem,

               ments meg, amint ígérted!

            Szabadításodra vágyódom, Uram,

               lelkem törvényedben gyönyörködik.

            Nyújtsd ki kezedet segítségemre,

               óvd meg életemet, hogy dicsőítselek!

                                                                       Zsolt 119,169.170.174.173a.175   

        GYÜLEKEZET: énekvers, kis glória

   Nagy a te irgalmad, Uram,

   és minden parancsolatod szilárd! Zsolt 119,156a.151b

Krisztus imádása (Kyrie)

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki Isten gyermekeinek szabadságára hívtál el minket, Uram, irgalmazz!

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki arra hívtál el, hogy Atyád akaratát betöltve munkálkodjunk a világban, Krisztus, kegyelmezz!

Lelkész: Úr Jézus Krisztus, aki arra hívtál el, hogy már itt a földön keressük a mennyeieket, Uram, irgalmazz!

    GYÜLEKEZET: énekvers, kyrie

Glória

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

        GYÜLEKEZET: énekvers, nagy glória

Rövid imádság: óegyházi kollekta

Imádkozzunk! Örökkévaló Isten, akinek gondviselő jósága minden emberre kiterjed! Adj napjainkban békességet, hogy egyházad félelem nélkül, szabadon hirdesse evangéliumodat az egész földön, és hiteles tanúja legyen  személyválogatást nem ismerő szeretetednek, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.  

Lekciók

Hallgassa meg a keresztény gyülekezet a Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap ószövetségi igéjét Mózes 1. könyvének 50. fejezetéből, a 15. verstől!

¹⁵Amikor látták József bátyjai, hogy apjuk meghalt, ezt mondták: Hátha József bosszút forral ellenünk, és visszafizeti nekünk mindazt a rosszat, amit vele szemben elkövettünk! ¹⁶Ezt üzenték tehát Józsefnek: Apád megparancsolta nekünk halála előtt: ¹⁷Ezt mondjátok Józsefnek: Kérünk, bocsásd meg testvéreid hitszegését és vétkét, hogy rosszat követtek el ellened! Bocsásd meg hát azoknak a hitszegését, akik atyád Istenének a szolgái! József sírva fakadt, amikor ezt elmondták neki. ¹⁸Oda is mentek hozzá a testvérei, leborultak előtte és ezt mondták: Szolgáid vagyunk! ¹⁹De József így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én? ²⁰Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa. ²¹Most hát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket! Így vigasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük.  1Móz 50,15–21

A Szentháromság ünnepe utáni 4.  vasárnap evangéliuma megírva található a Lukács írása szerinti evangélium 6. fejezetében, a 36. verstől:

[Jézus akkor ezt mondta:] ³⁶Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas." ³⁷"Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. ³⁸Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek." ³⁹Példázatot is mondott nekik: "A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe? ⁴⁰A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere. ⁴¹Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? ⁴²Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből." Luk 6,36–42

Boldogok, akik hallgatják és megtartják Isten beszédeit!

Hitvallás

Magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent! Mondjuk el az Apostoli hitvallást!

            Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében,

            és Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra,  harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a  mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.        

        Hiszek Szentlélekben, hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ének

Igehirdetés

Textus: Filemon 4–16

⁴Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, ⁵mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned, ⁶és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk.  ⁷A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. ⁸Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, ⁹a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért.  ¹⁰Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, ¹¹aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. ¹²Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, ¹³pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. ¹⁴Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. ¹⁵Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, ¹⁶most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Pál apostol Filemonhoz írt, mindössze huszonöt sornyi levele első olvasásra magánlevélnek tűnik. Mégsem tévedésből került az újszövetségi kánonba, hiszen amiről szól, sokkal több magánügynél. Nem az érintett személyek, Filemon és Onézimosz miatt, hanem az eset példaértéke miatt. A levél abba enged betekintést, hogy Pál miként értelmezte az egyházon belül követendő evangéliumi rendnek a közjoghoz való viszonyát.

        A konkrét eset, aminek okán a levelet írja, nagyon egyszerű. Onézimosz rabszolga volt, aki megszökött urától, Filemontól. De elfogtak, és börtönbe zárták. Történetesen abba a börtönbe, ahol Pál is  raboskodott. Az apostol a szökött rabszolgát megtérítette, és amíg tartott a büntetése, naponta tanította. Hogy ez mennyi idő volt, pontosan nem tudjuk, de a képzés, amiben Filemon részesült, alapos lehetett, hiszen Pál utána már nem tanítványának, hanem munkatársának tekintette. Így Onézimosz a börtönt már az egyház apostoli kézrátétellel fölszentelt hivatalos szolgájaként hagyhatta el. De ez mit sem változtat azon, hogy amikor kitöltötte büntetését, a római törvények szerint vissza kellett térnie gazdája, Filemon házába.

        Az állami törvény szerint további sorsáról egyedül tulajdonosának, Filemonnak volt joga rendelkezni. Ha akarta megbüntethette, ha akarta eladhatta, de meg is tarthatta a szolgálatában.

        Filemonról azonban tudnunk kell, hogy már  régóta keresztény volt, sőt Pál őt is a munkatársának nevezi. Köszöntő soraiból kiderül, hogy Filemon háza a gyülekezetnek is otthont adott. Ma így mondanánk, hogy Filemon a helyi gyülekezet parókusa volt. Ilyen értelemben – miként Pál utal is rá – az apostol egyházi elöljárója, felettese volt Filemonnak. De ugyanígy elöljárója és felettese volt a most már egyházi szolgálatban álló Onézimosznak is.

        A helyzetet éppen ez teszi az utókor számára érdekessé. Pál, mint apostol, – mai kifejezéssel: felettes egyházi hatóság – , egyszerűen utasíthatná Filemont, hogy Onézimoszt bocsássa rendelkezésére, mert a jövőben ő akarja kijelölni szolgálati területét. Pál mégsem teszi ezt, mert tiszteletben tartja a római törvényeket, ami szerint Onézimosz társadalmi állását tekintve rabszolga, és Filemon tulajdona. Ezért az apostol levelében nem egyszerűen arról értesíti Filemont, hogy Onézimoszt, mint káplánt, mint segédlelkészt, vagy ahogy manapság mondani illik: mint beosztott lelkészt, áthelyezte a maga szolgálatába, hanem levelében csak udvariasan céloz rá, hogy Onézimoszt még egy ideig szeretné maga mellett tartani. De igényének csak akkor szerez érvényt, ha Filemon önszántából rendelkezésére bocsátja rabszolgáját, aki ugyan most már neki is testvére az Úrban, de – miként Pál mondja – nemcsak az Úrban, hanem az egyház evangéliumi rendje szerint is, ami mégsem változtat azon, hogy a világi jogrend szerint még mindig a rabszolgája, aki fölött csak ő rendelkezhet.

        Ugyanakkor Pál Onézimosznak is világosan értésére adja – hiszen valószínűleg neki diktálja és vele is küldi el Filemonnak a levelet – , hogy bár gazdáját a hit szabályai szerint most már testvérének  tekintheti, és gazdája is a hit szabályait követve testvéreként köteles bánni vele, de ez mit sem változtat a világi jogállásán, mi szerint ő továbbra is rabszolga, és a világi rend szerint Filemon a törvényes ura, akinek joga van sorsa felől rendelkezni. Ezért Onézimosz nem állhat oda Filemon elé, és nem közölheti vele, hogy mivel már ő is keresztény, nem tartja többé az urának, és nem teljesíti a parancsait. Pál arra inti, hogy továbbra is viselkedjen úgy, ahogy a rabszolga urával szemben viselkedni tartozik, de bízzon benne, hogy ura – aki keresztény – nem fog vele többé rabszolgaként bánni. De mindenképpen tartsa magát a világi törvényhez, és hagyja meg a döntés szabadságát Filemonnak, hogy kereszténnyé lett rabszolgájával a jövőben úgy bánjon, mint testvérével. Pál is reméli, hogy Filemon ezt fogja tenni, de nem utasítja rá, mert ő is tiszteletben tartja Filemon szabadságát.

        Pál ezzel minden időben érvényes útmutatást ad: egyik hívő keresztény a másik hívő kereszténnyel szemben soha ne akarjon kiharcolni olyasmit, ami a világi jog szerint nem illetné meg, hanem csak az evangélium jézusi rendje szerint, a testvéri szeretet alapján lenne a másiktól elvárható. Bízza a másik szabadságára, hogy a testvéri szeretet mértékével mér-e, vagy csak azt adja meg, ami a világi törvény szerint jogos.

        Másrészt Pál azt is egyértelművé teszi, hogy senki sem követelheti a világban betöltött státusának megváltoztatását arra hivatkozva, hogy ő keresztény. Keresztény volta senkit sem jogosít fel arra, hogy világi ügyei intézésekor a törvényesnél kedvezőbb elbírálásra tartson igényt.

        Vannak, akik azt vallják, hogy a kereszténység a rabszolgatartó ókor társadalmi rendjét alapjaiban felforgató, forradalmi eszme volt. Ha csak a kereszténységnek az ókori társadalomra gyakorolt hatását nézzük, akkor joggal lehet így vélekedni. Nem vitatható, hogy a kereszténységnek döntő szerepe volt a rabszolgaság intézményének felszámolásában. De a kereszténység ezt nem  úgy érte el, hogy a rabszolgákat szabadságuk kivívására bátorította volna. Az ókori rabszolgarendszert nem forradalom és nem a rabszolgák szabadságharca döntötte meg. Ellenben az egyre nagyobb számban keresztény hitre tért rabszolgatartók jutottak arra a felismerésre, hogy a rabszolgaság Isten teremtési rendjével épp úgy ellenkezik, mint ahogy ellenkezik a krisztusi szeretettel. Ennek alapján szabadon hozták meg azt a hitbeli döntést, hogy keresztény létükre sem más keresztényeket, sem zsidókat, sem pogányokat nem dolgoztathatnak többé rabszolgaként. Minden külső kényszer nélkül, szabadon döntöttek úgy, hogy a maguk portáján véget vetnek a rabszolgaságnak. Anyagi helyzetüktől függően, amint tehették, az illetékes hatóságnál szabadságlevelet vásároltak rabszolgáiknak. A házon belül szolgálatot teljesítő rabszolgákkal addig is családtagként bántak, a külső munkát végzőknek pedig bért fizettek.

        Egy idő után persze a pogány rabszolgatartók is kénytelenek voltak a keresztények példáját követni, mert felismerték, hogy a rabszolgamunka hatékonyságát tekintve nem versenyképes a fizetségért végzett munkával. Így a kereszténység elterjedésével az ókori rabszolgaság békés úton szűnt meg.

        Az már egy másik történet, hogy a középkorban hatalmi pozícióba került és korrumpálódott kereszténység befolyása alatt álló területeken később hogyan jelent meg újra, hol burkolt, hol nyílt formában a rabszolgaság. Hiszen a jobbágyok jogi helyzete sem sokban különbözött a rabszolgákétól. Formálisan ugyan szabad emberek voltak, sőt a jobbágytelek és a munkájuk végzéséhez szükséges szerszámok a tulajdonukat képezhették, míg az ókori rabszolgának nem lehetett tulajdona. De a röghöz kötöttség helyzetüket mégis a rabszolgáéval rette csaknem egyenlővé. A szökött jobbágy sorsa semmiben sem különbözött a szökött rabszolgáétól. Arról nem is szólva, hogy a jobbágyok fölött ítéletet mondani hívatott úri szék a földesurat éppúgy élet és halál urává tette jobbágyai fölött, mint ahogy a rabszolgatartó is megbüntethette és akár meg is ölhette rabszolgáját, ha valamilyen vélt vagy valós vétségben bűnösnek találta.

        De a tizenötödik századtól az úgynevezett keresztény világban is újra törvényesül a rabszolgaság intézménye. Az épphogy fölfedezett amerikai kontinensre az Európából áttelepülő és magukat kereszténynek valló ültetvényesek Afrikából hurcolják be a rabszolgák százezreit. Ez az újkori rabszolgaság az egyik legvisszataszítóbb szégyenfoltja a kereszténységnek. És most már a megoldás sem olyan békés, mint az ókorban volt. Igaz, most sem a rabszolgák felkelése vet véget ennek a gyalázatos intézménynek, de a tizenkilencedik század derekán az Egyesült Államokban emiatt tör ki a véres polgárháború a rabszolgatartó déli tagállamok és a rabszolgaságot elutasító északiak, a jenkik között. Igaz, a jenkik már nemcsak a keresztény hit, hanem az 1789-ben a francia forradalom vívmányaként elfogadott Az emberi és polgári jogok nyilatkozata alapján ítélték el a rabszolgatartást. A jenkik győzelme, és a rabszolgaságnak az Egyesült Államokban való eltörlése után a dél-amerikai államok sem sokáig tudják a rabszolgaságot fenntartani, hiszen a rabszolgamunkát igénybe vevő dél-amerikai ültetvények nem tudják tartani a versenyt a bérmunkásokat alkalmazó észak-amerikai ültetvényekkel.

        Amire tehát nem volt képes a magukat kereszténynek valló dél-amerikai rabszolgatartók hite, arra rákényszerítette őket a piac törvényének racionalitása. Így a nyílt rabszolgaság intézménye a tizenkilencedik század végére megint eltűnt a magát kereszténynek valló világból.

        Igen, az intézmény eltűnt, de a szelleme újra meg újra kísért. A huszadik századi Európa keleti régióiban az ókori birodalmakból ismert állami rabszolgaságra emlékeztető jelenség üti fel a fejét: a hol koncentrációs tábornak, hol gulágnak nevezett fogolytáborok rabjaival végeztetett kényszermunka.

        És a rabszolgaság szelleme – újabb és kifinomultabb formákban – sajnos ma is kísért, a mi társadalmunk sem mentes tőle. Hiszen nem titok, hogy a bérért dolgozók is egyre inkább kiszolgáltatott rabszolgának érzik magukat a munkahelyükön.

        Mindez csak aláhúzza az aktualitását mindannak, amit Luther Isten kettős kormányzásáról – többek között a Filemonhoz írt levél tanítására – alapozva mond.

        Luther egyfelől nyílt levélben inti a svábországi nemességet és a földesurakat, akik mindannyian keresztényeknek vallják magukat, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, és inkább éljenek szerényebben, de  ne növeljék tovább a jobbágyaik már-már elviselhetetlen terheit. Hallgassák meg a parasztok panaszait, és ami a fennálló törvények szerint jogos, azt orvosolják. Mert ha ezt nem teszik, akkor a parasztok lázadása Isten büntetéseként fogja sújtani őket.

        Másfelől nyilvános iratban fordul a Müntzer Tamás gyülekezeteibe mint szekértáborba tömörülő parasztokhoz is, és felhívja figyelmüket, hogy az állami törvények rájuk is vonatkoznak. Az, hogy hívő keresztényekként, hitük alapján, Krisztus eljövendő országának polgárai, semmit sem változtat azon, hogy ebben a világban a császár alattvalói és a földesurak jobbágyai. Azon a jogcímen, hogy keresztények, nem követelhetik e világi státusok megváltoztatását. Bár Krisztusban valóban egyenlők a szintén keresztény uraikkal, sőt azok testvéreikként kellene, hogy bánjanak velük, ezen a világon a köztük és az uraik közötti egyenlőség csak Krisztusban áll fenn,  és nem kezdeményezhetnek fegyveres harcot annak kivívására, hogy a Krisztusban fennálló egyenlőséget az állami törvények szavatolják, hogy Isten eljövendő országának rendje már ennek a világnak a rendjévé legyen.

        A parasztok persze nem hallgattak Lutherra, mint ahogy a nemesek és a földesurak sem. Ennek következtében kitört a véres parasztfelkelés, aminek kimenetelét jól ismerjük.

         Tudom, ma sem népszerű dolog arról beszélni, hogy keresztények – amennyiben valóban azok – sem egyénileg, sem közösségként nem próbálhatják meg kikövetelni vagy erővel kikényszeríteni azokat a jogokat, amelyek Isten gyermekeiként és Krisztus testének tagjaiként elvben már ezen a földön is megilletnék őket. Egyszerűen azért nem, mert maga Krisztus is, aki Isten inkarnációjaként született erre a földre, és ezért őt mindig és minden ember részéről, még a világi hatóság részéről is megillette volna az Isten Fiának, a benne testet öltött Istennek kijáró tisztelet, de ő ezt a tiszteletet soha senkitől nem követelte, és soha senkit semmilyen eszközzel nem kényszerített rá, hogy megadja neki. Aki önként, belső indításra megadta neki ezt a tiszteletet, attól elfogadta. De azt is elfogadta, hogy mások gonosztevőként bánjanak vele, minden jogától és mindenétől, még a ruháitól is megfosszák, és miután a végsőkig megalázták és megkínozták, a keresztfára szögezve megöljék. Ezért az őt követőket az őhozzá való tartozás jogán és egyben annak jeleként itt a földön semmi más nem illeti meg, mint az ő keresztje, szögei és töviskoronája.

        Ha Krisztus követője vagy – mondja Luther – akkor itt a földön jogod van ugyanazokat a megaláztatásokat zokszó nélkül elszenvedni, amelyeket Krisztus szenvedett el; jogod van ugyanazokat a kísértéseket visszautasítani, amelyeket Krisztus is visszautasított; jogod van ugyanazokat a korbácsütéseket elszenvedni, amelyeket Krisztus elszenvedett, és végül de nem utolsósorban, jogod van ugyanazt a keresztet hordozni, amit Krisztus hordozott, szeretetből áldozva föl az életét mások megmentésére. Mert róla még ellenségei is elismerték, hogy másokat megmentett, de magát nem mentette. Magát az Isten kezére és az Isten igazságosságára bízta! Ehhez van joga ebben a világban minden hívőnek azon az alapon, hogy ő Krisztus követője és keresztény! Aki itt, ezen a földön ennél többet nem vár és nem követel, annak lesz joga az örökkévalóságban Krisztus dicsőségében részesedni.

            De aki a jogait hangoztatja, ne feledkezzék meg a kötelességeiről sem! A keresztény ember köteles minden embertársát testvérének tekinteni. A hívőket mindenek előtt Krisztusban, de ahogy Pál írja Filemonnak: nemcsak Krisztusban! Hogy Krisztusban miként testvérem a másik, az egyszerű: mivel Pál szerint a hívők mindnyájan Krisztus tagjai, ezért tagjai egymásnak is, más szóval testvérek. Ezért aki a Krisztusban testvérét megsebzi, Krisztust sebzi meg, de egyben saját magát is.

        De mit ért Pál az alatt, hogy nemcsak Krisztusban vagyunk testvérek? Azt, hogy ebben a világban is. Mert aki Krisztus követője, az tudja azt is, amit Pál az areopágoszi beszédében így fogalmaz meg: „Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette”. Ezért aki Krisztusban hisz, Krisztushoz tartozik, Krisztus testének a tagja, annak joga van elfogadni, hogy a másik őt nem tekinti testvérének, de kötelessége, sőt szabadsága van rá, hogy ő viszont testvérének tekintsen mindenkit, és úgy is bánjon vele. Más szóval, aki valóban keresztény, annak nemcsak kötelező, de szabadsága is van rá, hogy Krisztust lássa minden emberben! És tudnia kell azt is, hogy amit a másikkal tett vagy nem tett, arról úgy kell majd számot adnia, mintha Krisztussal tette volna, vagy mintha vele mulasztotta volna el megtenni. És éppen ezért nem lesz mentsége.

            Pál ezért ajánlja Filemonnak, hogy tekintsen el attól, hogy Onézimosz a világi jog szerint még mindig a rabszolgája. Legyen nagyvonalú, és bár semmilyen földi törvény nem kötelezi rá, bánjon úgy vele a világi életben is, mint a testvérével. Mert Filemonnak, ha valóban keresztény, ez nemcsak kötelessége, hanem szabadsága is van erre! Mert ez a keresztény szabadság! A keresztény embernek szabadsága van rá, hogy már itt a földön is a mennyei törvény szerint: a nem a másik pillanatnyi viselkedésétől vagy majdani reakciójától függő, hanem  a maga belsejéből fakadó szeretet törvénye szerint bánjon minden embertársával.

            Pál bízott benne, hogy Filemonnak lesz elég hite ahhoz, hogy éljen ezzel a szabadságával. De vajon nekünk van-e hozzá elég hitünk? Van-e elég hitünk ahhoz, hogy azokkal szemben, akik fölött valamilyen mértékben halatommal rendelkezünk, akik valamilyen mértékben tőlünk függenek, nekünk vannak kiszolgáltatva, eltekintsünk a világi jog mértékétől, és keresztény szabadságunkkal élve, a testvéri szeretet mértékével beszéljünk és bánjunk velük. Miközben magunkkal szemben ugyanezt itt a földön nem várjuk el senkitől. 

            Mennyivel más képet mutatna az úgynevezett keresztény világ, ha csak a magukat tudatosan kereszténynek valló emberek élnének ezzel a szabadságukkal! Mennyivel más képet mutatna ez az ország, ha legalább a magukat kereszténynek vallók ellenállnának a kísértésnek, hogy a nekik kiszolgáltatottakkal szemben a hatalmukat fitogtassák, és élnének a szabadságukkal, hogy testvéreikként bánjanak velük. És mennyivel más lenne a szűkebb környezetünk is, ha legalább mi élnénk mindig a Krisztusban elnyert szabadsággal! Ámen.       

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, köszönjük, hogy a te szereteted megszabadít minket bűneink szolgaságából, megtisztít a bennünk lakó gonosz indulatoktól, a gyűlölettől és minden előítélettől, és  felszabadít arra, hogy szeretettel közeledjünk egymáshoz és minden embertársunkhoz. Add, hogy asztalodnál ma is megízleljük Isten gyermekeinek szabadságát és örömét. Ámen.

Úrvacsorai ének

Prefatio

Lelkész (gyülekezet felé): Testvéreim, emeljük fel szívünket az Úrhoz, és adjunk hálát a mi Istenünknek!

Lelkész (oltár felé): Mert valóban méltó és igaz, illő és üdvösséges, hogy mindenkor és mindenhol hálát adjunk neked, mindenható Istenünk és Atyánk, a Jézus Krisztus által, aki fölemeli az alázatosakat, és akinek szeretete és jósága körülöleli életünket. Ezért az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és a földön küzdő egész egyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged, ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét.

A gyülekezet Sanctus énekverset énekel.

Lelkész: Szent vagy Urunk, és nagy a Te irgalmad. Elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket szeretett Fiad élete árán. Ételt és italt adsz az embereknek, hogy életük legyen, és boldogan adjanak hálát tenéked. Ezért a nagy irgalmadért áldunk és kérünk, küldd el Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen kenyerünkké ebben a kenyérben, és vére legyen italunkká ebben a borban. Minket is szentelj meg, hogy ajándékod – testvéri közösségben – üdvösségünkre legyen. 

Mert a mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, melyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta:

Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik.

Hasonlóképpen, miután vacsorált, kezébe vette a kelyhet is, majd hálát adott, nekik adta,  és ezt mondta:

Igyatok ebből mindnyájan, ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek és sokakért kionttatik, bűnök bocsánatára.  Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre.

            Ezért valamennyiszer eszünk ebből a kenyérből és iszunk ebből a kehelyből az Úr halálát hirdetjük, amíg el nem jön. Mert méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön örökké.

            Kérünk, Istenünk, emlékezzél meg szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról. Áraszd ki Szentlelkedet, hogy Megváltónk keresztjének titkát ünnepelve, föltámadásának erejében részesüljünk.

            Emlékezzél meg egyházadról, amelyet Krisztus vérén váltottál meg. Őrizd hitét, tartsd meg békességben és add meg teljes egységét.

            Emlékezzél meg gyülekezetünkről, és minden gyülekezetről, köztük a nagybányai és a Maintal-i egyházközségről. 

Emlékezzél meg püspökeinkről, pásztorainkról, elöljáróinkról, akik egyházadban szolgálnak.

            Emlékezzél meg lelkésztestvérünkről, akit  gyülekezetünkből hívtál el a szent szolgálatra.

            Emlékezzél meg gyülekezetünk lelkészéről, és családjáról.

            Emlékezzél meg mindnyájunkról, és őrizz meg a szentek közösségében.

Emlékezzél meg, Urunk azokról is, akik Krisztus békességében távoztak ebből az életből, és minden elhunytról, akiknek hitét egyedül Te ismered.

      Imádunk és dicsőítünk Téged Jézus Krisztus által, mert Őáltala, Ővele és Őbenne a Tiéd mindenható Atya Isten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.  Ámen.

Lelkész és gyülekezet

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod!  Legyen meg a Te akaratod, amint  a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.  Ámen.

       A gyülekezet Agnus Dei énekverset énekel.       

Lelkész:  Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj,  de segítségedre szorulok, és vágyódom kegyelmedre. Nem is bízom semmi másban, mint abban a most hallott drága igédben, amellyel asztalodhoz hívsz, és ígéred, hogy bűneim bocsánatát kapom tested és véred által. Uram! Nem kételkedem igédben: cselekedjél velem irgalmad szerint.

Gyülekezet:  Ámen.

Lelkész:  Íme, minden kész! Jöjjetek az Úr megterített asztalához! Ízleljétek és lássátok, hogy jó az Úr!

Communio – Krisztus testének és vérének vétele

Lelkész (gyülekezet felé):Áldjuk az Urat, mert jó, és örök az ő irgalma!

Lelkész:Urunk, magasztalásodat hallotta fülünk: add, hogy süket legyen a veszekedés és békétlenség hangjára. Nagy szeretetedet látta szemünk: add, hogy meglássa a megígért örök életet. Dicséretedet énekelte nyelvünk: add, hogy az igazat vallja ezután. Templomodban járt a lábunk: add, hogy a világosság útján járjon ezután. Testedből részesült a testünk: add, hogy új életet éljen ezután. Hála néked kimondhatatlan jóságodért.

Gyülekezet:Ámen.

     A lelkész a gyülekezet felé fordul.

Lelkész: Testvéreim! Menjetek, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tanúskodjatok szeretetéről! Megízleltétek a bűnbocsánat örömét, építsétek hát a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és áldozatos szeretettel!

A gyülekezet a küldés és az áldás között énekelheti a magyar nemzeti himnuszt.

Áldás