Szegények társa te,
kés mártódott beléd,
Betlehem követe,
letérdelek eléd.

Láttam földbe vetésed,
napra növekedésed,
magasba szökésed,
halálba töretésed.

Fölálltál, büszke fiú,
ropogott derekad,
zöld fejed fölemelted,
nem hagytad el magad.

Remény zöldje, lobogtál,
mi minden voltál:
világító napunk,
vezérlő csillagunk.

Nemesi címerünk,
országunk, fegyverünk,
ha te voltál velünk,
pokol se bírt velünk.

Mert fülünkbe suhogtál,
szívünk ereje voltál,
hogy barmok ne legyünk,
hogy emberek legyünk.

Hírdetted, te kemény:
élni még van remény,
ha Isten malma őröl,
nekünk őröl.

Voltál bújócska földje,
vágtattunk tengeredben,
tücskök mezítláb
fúttuk az időt: zengjen!

Simogattuk hajad,
zöld selyme volt citeránk,
nyers húsodba haraptunk,
nincs olyan húsvéti fánk.

Tűrtél te minket,
fogunkat, kezünket,
nevettetted szemünket,
megáldottad fejünket.

Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –
indultak a nagyok,
reccs, learattattál,
aztán zizegve fosztattál.

Holtodban körülálltunk,
gyönge testedre vártunk,
vad kannibálok,
veszett janicsárok.

A halotti beszéded
egy szó volt: élet,
miérettünk meghaltál,
mibennünk feltámadtál...